A szuperhatalom grúziai korlátai

2008. augusztus 19.

A grúziai háború ügyében a szereplők egyike sem ártatlan. A grúz, az orosz és az amerikai vezetők egyaránt képmutatóan viselkedtek. Az amerikaiak ráadásul oktalanul is.

A grúziai háború ügyében a szereplők egyike sem ártatlan. A grúz, az orosz és az amerikai vezetők egyaránt képmutatóan viselkedtek. Az amerikaiak ráadásul oktalanul is.

„Az Egyesült Államok erejét meghaladó mértékben kötelezte el magát a világban” – vonja le a grúziai válságból adódó következtetést a Washington Postban Michael Dobbs. 

A kelet–nyugati kapcsolatok szakértője szerint ugyanis Amerika, ha tagadja is, legalább közvetve bíztatást adott Grúziának a dél-oszétiai kalandhoz, amely kiváltotta az orosz ellencsapást.

Dobbs alaptalannak tartja azt az elterjedt véleményt, miszerint Putyin grúziai inváziója Hitler Szudéta-vidéki bevonulásához vagy a brezsnyevi Szovjetunió magyarországi és csehszlovákiai intervenciójához volna hasonlítható. Külön is bírálja John McCaint, a republikánus elnökjelöltség várományosát, amiért a néhai Kennedy elnök híres berlini kijelentését adaptálva így fogalmazott: „Mindannyian grúzok vagyunk.”

Az oszétok (és az abházok) sohasem akartak Grúziához tartozni, és földjük elvben még Sztálin alatt is autonóm területnek számított. Ezt az autonómiát számolta fel az első szabadon választott grúz kormány a kilencvenes években. Fegyveresei feldúlták az oszét nemzeti színházat és lerombolták az oszétok köztéri emlékműveit.

Ezt követte a kilencvenes években a háború, amelyben Oroszország persze az oszétokat támogatta. Moszkva ezúttal a nemzeti önrendelkezés elvét vallja, nem úgy Csecsenföld esetében, amelynek lakossága viszont Oroszországhoz nem szeretne tartozni.

Oroszország tehetetlen dühvel szemlélte, hogy a NATO integrálja a balti államokat és a Szovjetunió volt kelet-európai szövetségeseit. Amerika erős volt, Oroszország gyönge. Most fordulóban a kocka, és Putyin nem szalasztotta el a kínálkozó alkalmat.

Amerika ellenben NATO-tagsággal kecsegtette Grúziát, aminek az lett az eredménye, hogy a grúz farok csóválja a NATO kutyát. Washington nem volt képes féken tartani Szaakasvili grúz elnököt, de segítséget sem tud nyújtani neki, most, hogy bajba került. A tanulság: óvatosabban kell NATO-tagságot ígérni olyan országoknak, amelyek Amerika szempontjából periférikus jelentőségűek, s amelyeket Amerika nem is képes megvédeni. Grúziát például azért sem képes, mert Irakban és Afganisztánban éppen eléggé lekötötte haderejét, Oroszország támogatására pedig szüksége van az iráni atomfegyverkezés veszélyének elhárításához.

Annyiban Dobbsnak minden bizonnyal igaza van, hogy ha Washington óvja Grúziát az oszétiai akciótól, akkor az nem következik be. De Juan Cole, a Slate cikkírója arra hívja fel a figyelmet, hogy a Bush-kormányzat más értelemben is felelős a történtekért.

Az év elején a Metazin is beszámolt róla, hogy Koszovó függetlenségének bátorítása, majd elismerése veszélyes precedens lehet Dél-Oszétia és Abházia esetében. A legújabb események fényében aztán több friss elemzés is felidézte a koszovói precedenst.

Cole szerint azonban Bush elnök kifejezetten az orosz katonai közbelépésre teremtett jogi precedenst a 2003-as iraki invázióval. Putyin elnök maga is hivatkozott erre, azt kérdvén, miért kell támogatni valakit (Szaakasvili grúz elnököt) ugyanazért (a civil lakosság elleni fegyveres akciókért), amiért Szaddám Huszeint bitófára kellett juttatni.