Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720
Nyomtatás

Miért a moszlimok?

2007. március 4.

A világ tele van dühös emberekkel. Nem minden moszlim potenciális terrorista, de az öngyilkos merényletek elkövetői szinte mind szunnita moszlimok. 

A világ tele van dühös emberekkel. Nem minden moszlim potenciális terrorista, de az öngyilkos merényletek elkövetői szinte mind szunnita moszlimok. 

„Természetesen nem minden moszlim potenciális terrorista, nevetséges lenne ilyesmit állítani – írja Thomas Friedman a New York Timesban. – De az utóbbi időben szinte minden öngyilkos merényletet szunnita moszlimok követtek el. A világ tele van dühös emberekkel. Dühös mexikóiakkal, afrikaiakkal, norvégokkal. De a dühös emberek közül csak a fiatal szunnita radikálisok éreznek késztetést arra – és érzik azt, hogy joguk is van rá –, hogy saját magukkal együtt ártatlan embereket, köztük más moszlimokat meggyilkoljanak. Mi folyik itt?”

A demokratikus országok politikai vezetői, még a „terrorizmus elleni háború” élharcosai is óvakodnak attól, hogy a terroristák vallásával hozzák összefüggésbe szörnyű tetteiket. A kormányok mindent elkövetnek, hogy a közvélemény ne forduljon a moszlim közösségek ellen.

De megismerve a londoni terrortámadások elkövetőit, nem lehet többé szőnyeg alá söpörni Friedman kérdését. Maguk a moszlimok is felvetik. Legalábbis azok, akik nem elégszenek meg a kényelmes válasszal, hogy „az iszlámnak semmi köze sincs a terrorizmushoz”.

Európának nem sikerült integrálnia a moszlim kisebbségeket. El vannak vágva hazájuktól, nyelvüktől, eredeti kultúrájuktól, de nem asszimilálódnak Európához. Ezért azonban Friedman szerint nemcsak az európai társadalmak felelősek, hanem az iszlám is, különösen az iszlám szunnita ága.

A vallásos moszlimok abban a hitben nevelkednek, hogy az iszlám a legmagasabb rendű vallás, utána következik a kereszténység, majd a judaizmus, a hinduizmus pedig nem is számít istenhitnek a szemükben.

Az európai kultúra a helyi társadalmak minden elutasítása ellenére erősen csábítja őket, de saját hitük és kultúrájuk felsőbbrendűségének tudatában küzdenek a csábítás ellen, szégyellik vonzódásukat. Amikor ez a belső küzdelem már-már elviselhetetlenné válik – vonja le következtetést Friedman – sok fiatal szunnita a toborzók karjába veti magát, hogy a mártírium keresésével állítsa helyre megingott önbecsülését.