„Minek van ma a világon a legnagyobb politikai ereje? Sokan bizonyára azt mondanák, hogy a pénzpiacoknak. Mások az újjászülető vallási eszméket, vagy a demokráciát, netán az emberi jogokat említenék. Esetleg a digitális technikát és az internetet. Gondolhatnánk a biztonságpolitikát átalakító atomfegyverekre is. Mindezek valóban fontosak, ám szerintem a nacionalizmus képviseli a legnagyobb politikai erőt” – olvassuk a Foreign Policy hasábjain. A cikk szerzője Stephen Walt amerikai politológus, a Harvard Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének professzora.
A nyugati világ elmúlt két évszázadának történetét a nacionalizmus gondolata határozta meg. Vagyis az a törekvés, hogy az állam alapja a kulturális azonosság legyen. Még akkor is, ha a nemzeti és a kulturális egységről, a közös eredetről és az összetartozásról szóló narratívák zöme mítosz, vagy ahogyan Eric Hobsbawm brit történész fogalmaz, „kitalált hagyomány”.
Walt emlékeztet rá, hogy az európai birodalmak felbomlása a nemzeti eszme megerősödésének a következménye. A nemzeti eszme 20. századi erejét jól mutatja, hogy 1945 óta az ENSZ-tagállamok száma 51-ről közel 200-ra nőtt. A jelenség hátterében elsősorban a gyarmatok önállóvá válása, a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása áll.
A nacionalista mozgalmak azonban – a liberálisok és a szocialisták nagy meglepetésére – nem hunytak ki a szocialista föderációk összeomlásával. Sőt, Walt szerint a hidegháború vége óta ismét előtérbe kerül a nemzeti eszme. A kétpólusú világrend lezárultával ismét a nemzeti érdekérvényesítés került előtérbe a geopolitikában. Az Európai Unión belüli széthúzás jelei – a gazdasági érdekellentétek, a határellenőrzések visszaállítása körüli vita, az iszlám bevándorlás dilemmái és a kisebbségi autonómiatörekvések – egyaránt a nacionalizmus erejét mutatják.
Walt utal korábbi szerzőtársa, John Mearsheimer nemrég megjelent tanulmányára, amelyben az olvasható, hogy a nemzetközi kapcsolatokról csak akkor lesz reális képünk, ha a nemzeteket tekintjük a politika főszereplőjének. A történelem ugyanis azt igazolja, hogy a nemzeti szolidaritás alapján jöttek létre a legerősebb és legszolidárisabb politikai közösségek.
A kulturális, törzsi és területi lojalitás erősebb a nemzetek feletti ideológiák összetartó erejénél, a vallási pánmozgalmakénál éppúgy, mint a kommunizmusénál. A Szovjetunió nemzetállamokra szakadt, a pániszlám vallási fundamentalizmus pedig nem tudta legyőzni az arab nacionalizmust.
„Sok mindent félreérthetünk a mai politikai világ dolgaiból, ha nem ismerjük el a nacionalizmus erejét” – zárja cikkét Walt. Amerikában nem szorul magyarázatra, hogy a nemzetet nem a közös etnikai vagy faji eredet, hanem a közös kultúra teszi, s a szerző talán ezért nem tér ki arra, hogy az erős nemzetállamok döntő többségében nem az etnikai nacionalizmus hat, hanem az a felfogás, amely a nemzetet elsősorban polgári közösségnek tekinti.
Walt arról is hallgat, hogy a nemzetépítés milyen konfliktusokhoz vezethet. Pedig a 19. századi többnemzetiségű birodalmak felbomlása és a huszadik századi háborúk kapcsán érdemes lenne erre is kitérni.