Liberális túlsúly az egyetemeken

2013. április 04.

Az amerikai felsőoktatásban feltűnő a liberális tanárok túlsúlya. Szerintük a konzervatívok maguk tehetnek róla, hogy kisebbségben vannak. A szociológus úgy véli, a rendszer nem diszkriminál ugyan, de a konzervatívoknak még diákkorukban elveszi a kedvét a pályázástól.

„A foglalkozási ágak közül a professzoriátus körében a legnagyobb a liberálisok aránya, vagy legfeljebb az újságírók között lehet nagyobb” − olvassuk a konzervatív Weekly Standardben Mark Bauerlein recenzióját egy áprilisban megjelenő könyvről.

A könyv szerzője, Neil Gross, a Sociological Theory főszerkesztője liberálisnak mondja magát, ezért Bauerlein némileg meglepőnek találja, hogy négyszáz oldalas kötetet szentel a témának. Gross 1400 oktatóval készíttetett interjút, s ezeknek adatait vetette egybe a választási névjegyzék publikus párthovatartozási adataival. A demokrata pártiak teszik ki a tanári kar 51 százalékát. Egyharmad el nem kötelezett (de kétharmad részt demokrata szimpatizáns), és 14 százalék republikánus párti.

Bauerlein epésen megállapítja, hogy ha a liberálisok fordított arányszámokkal találkoznának valahol, biztosan állami beavatkozást követelnének azon az alapon, hogy ha egyszer a munkahelyeken ekkora eltérés van a társadalmi átlagtól, akkor csakis politikai diszkrimináció lehet a háttérben. „Minthogy azonban itt a konzervatívok vannak hátrányban, őket magukat teszik felelőssé.” A Gross-csapat kérdéseire válaszolva a professzorok 41 százaléka értett egyet azzal, hogy a konzervatívok nem olyan nyitott szellemiségűek, mint a liberálisok, márpedig az egyetemen arra van szükség. A második legnépszerűbb magyarázat úgy hangzik, hogy a konzervatívok rendszerint anyagiasak, és ezért inkább a jobban fizető versenyszférában keresnek állást. (Bauerlein megjegyzi, hogy van ebben némi önelégültség is: „Lám, bezzeg nekünk embertársaink fontosabbak a pénznél.”) Mint Gross is felidézi, ezeket az érveket már az ötvenes években is olvashattuk, cáfolatukkal egyetemben. Igaz, az elmúlt években sok olyan statisztika is megjelent, amely szerint a fiatalabb oktatói generációban már csak egyharmadnyi a liberálisok részaránya, márpedig az amerikai felsőoktatás generációváltás előtt áll, hiszen a tanári kar több mint fele ötven éven felüli. Egyelőre azonban Gross nem tapasztal változást, és úgy látja, hogy a rendszer újra fogja termelni magát. A megkérdezett tanárok azt állítják, hogy nem viszik be a maguk politikai preferenciáit az előadótermekbe, de Gross szerint ez nem egészen így van. A maga alma materéből, a Wisconsini Egyetemről veszi a példát, annak is a szociológia szakáról. Gyakoriak az olyan kurzusok, amelyeknek már a címe is baloldali orientációt tükröz. De ehhez hasonló jeleket talál az irodalomkurzusokban, és a földrajzkurzusokban is, nem is szólva az etnikai tanulmányokról és a társadalmi nemek tudományáról.

Gross úgy látja, hogy nem az egyetemek taszítják ki a konzervatívokat, hanem az utóbbiak maguktól távoznak a diploma megszerzése után. Amikorra felvetődik a kérdés, hogy doktorátust szerezzenek-e, már van annyi negatív tapasztalatuk, hogy nem ezen a téren fogják keresni a sikert. Elég, ha valakinek egyszer felróják, hogy fehér, hímsoviniszta előítéleteket táplál, s egy életre elmegy a bátorsága. Bauerlein elfogadja ezt a magyarázatot, és a maga részéről azt fűzi hozzá, hogy a liberális túlsúly kritikája maga is hozzájárul e túlsúly fennmaradásához. Az elmúlt évtizedek professzorellenes retorikája konzervatív fiatalok tömegeit tartotta távol az egyetemi pályától.