Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Aki magának főz, és egyedül eszik

2005. október 9.

Október 11-12-én rendezik a hatodik Internet Hungaryt Tihanyban. A konferencia alkalmából írt szemle arra keresi a választ, hogy mit lehet tenni a digitális szolipszizmus ellen.

Október 11-12-én rendezik a hatodik Internet Hungaryt Tihanyban. A konferencia alkalmából írt szemle arra keresi a választ, hogy mit lehet tenni a digitális szolipszizmus ellen.

Az egyetemi vagy munkahelyi menzán nem nagy a választék, a társaság viszont annál színesebb. Ha finom ételek közül szeretnénk válogatni, vendéglőbe megyünk. Rendszerint nem egyedül, ráadásul rég nem látott ismerősökkel is összefuthatunk.

Az előkészített nyersanyagok, a high tech konyhák, a főzési tv-csatornák és mobiltelefonon követhető receptek révén lassanként mindenkiből mesterszakács lehet. Megosztjuk főztünket szeretteinkkel, de előfordulhat, hogy olyanná válunk, mint az ínyenc agglegény, aki magának készít finom falatokat, és egyedül eszi meg.

Negyven-ötven évvel ezelőtt menza volt minden tv-csatorna. Kevés ételt raktak a pultra, lehetőleg olyasmit, ami sokaknak ízlik. Kizárólag menüt lehetett rendelni. De akár ízlett, akár nem, legalább volt miről beszélni, mert mindenki tudta, mi történt a népszerű sorozat utolsó folytatásában.

A tévéműsorokat a közvetítés technikai korlátjai miatt kezdetben csak kényszer-csomagokban lehetett a fogyasztónak felkínálni. Mindössze néhány állomás működött, és műsoraik az igényes programoktól a bulváron keresztül az enyhe erotikáig mindent tartalmaztak. Melyik műsorsávban mit.

A technikai korlátok azóta ledőltek. Rengeteg adás közül válogathatunk. A kábelcsatornák egyre szűkebb témákra összpontosítanak. Kábelen keresztül katalógusból rendelhetünk video filmet. A fejlett digitális képmagnók lehetővé teszik, hogy különböző forrásokból saját műsorfolyamot állítsunk össze. A szélessávú internet és a hordozható lejátszók is új választási lehetőségeket nyitnak meg.

Az ötvenes években egy átlagos amerikai háztartásban három programot lehetett fogni.  Ma száz körül van az átlag. S akinek megfelelő vevőberendezése vagy csatlakozása van, sok száz csatornához fér hozzá. Az interneten számtalan forrásból kaphatunk híreket, információkat és szórakoztató tartalmakat.

Miközben a források száma egyre gyorsabban nő, a legtöbb forrás közönsége szűkül, mígnem eljutunk az egy fős közönséghez. Az ínyenc agglegényhez, aki a nagy műgonddal elkészített specialitást maga fogyasztja el. Csakhogy így a legfinomabb falat sem igazán élvezetes.

A kereskedelmi tévék egyelőre kitartanak az átlagos igényeket kielégítő, egész napra összeállított műsorfolyamok mellett. De a közszolgálati televíziók már  új irányba fordulnak. Az egész világon súlyos politikai, költségvetési és piaci nyomás nehezedik rájuk, ezért a szalmaszálba is belekapaszkodnának.

A csatornák számának növekedésével kiéleződik a verseny a nézőkért.  A túlélésért folytatott küzdelemben a legtöbb csatorna a bulvár irányában mozdul el. A szenzáció és botrány mindig érdekes. A közszolgálati adókat is megcsapja az olcsó népszerűség szele.

A BBC nemrég bejelentette, hogy meglévő csatornái bulvárosodását ellensúlyozandó, nem egy újabb, most már igazán minőségi csatornát kíván létrehozni, hanem inkább egy Public Service Publishert. A közszolgálati műsorkiadó által előállított tartalmakat átveheti a többi csatorna, köztük a kereskedelmiek, sőt bárki szabadon letöltheti.

Ez egyelőre csak terv, de jelentős összeget szánnak a megvalósításra. Jó néhány aktuális közszolgálati műsort máris letölthetnek az érdeklődők.

Közeledünk az à la carte televíziózás felé. A kérdés csak az, hogy valóban annyira szeretünk-e választani. Sok embert szorongással tölt el a végeláthatatlan étlap, és a szupermarket polcain sorakozó rengeteg hasonló áru.

Ezen talán újfajta DJ-k fognak segíteni, akik a jövő internetes műsoráruházainak szédítő kínálatából lemezlovasok módjára egyéni csomagokat alakítanak ki, és a csomagokat video-podcasting útján juttatják el a rájuk hangolódó vásárlókhoz.

A választást megkönnyítendő, továbbra is lesznek tehát előre összeállított ételsorok – sokkal több, mint most. És azok is elégedettek lehetnek, akik maguk szeretnék kiválasztani a fogásokat.

Ez azonban még a jövő zenéje, illetve televíziója. Most még az audio-podcastingnál tartunk. Az új mozaikszó tavaly vált használatossá. Egyik eleme az Apple hordozható digitális médialejátszójára, az iPodra utal, a másik meg a műsorszórást jelentő angol "broadcasting" szóra.

Maguk az adások két éve jelentek meg, s a podcast-kínálat máris jelentős, és egyre növekszik. Saját rádióműsort előállítani nem valami bonyolult dolog. A felhasználóbarát programok segítségével – a CNet.com optimista becslése szerint – négy óra alatt, akár 50 dollárból elindíthatjuk saját adásunkat.

A video műsorok előállítása is egyre olcsóbbá válik. Hol vannak már azok az idők, amikor csak nagy és drága kamerákkal lehetett elfogadható minőségű képet készíteni, és a felvételek vágása is speciális berendezéseket, nagy szakértelmet igényelt?

Az új és könnyen hozzáférhető technikai lehetőségek először a helyi televíziózást forradalmasították az Egyesült Államokban és sok más országban. S innen már csak egy lépés az egyéni televíziós műsorszórás.

Norvégiában helyi focicsapatok edzéseit és mérkőzéseit közvetítik az érdeklődőknek. Olaszországban valaki egy háztömb számára készít televíziós műsort. Megjelentek az első exhibicionisták is, akiknek a műsora magukról szól.

Jó dolog a szabad választás, és még jobb, ha bárki saját műsort csinálhat. De a jóból is megárt a sok. A szabadon összeállítható műsor számos nyilvánvaló előnye mellett egy aggodalmat keltő fejlődési irány is kirajzolódik.

Régen a mániákus sportrajongók sem kerülhették el, hogy ne lássanak valamit a híradó végéből, ha nem akartak lecsúszni a sportműsor elejéről. A műsorok egyéni összeválogatása, és az egyre szűkebb közönségnek szóló tv-programok azonban hovatovább lehetővé teszik, hogy ebben a médiumban is megvalósuljon az, ami a honlapok és az internetes fórumok világában már rég bekövetkezett.

Aki nem akar kinézni a saját burája alól, akár egész napra talál olyan műsorokat, amelyek mind a rögeszméit táplálják. Ez pedig veszélyessé válhat, ahogy az internet világában megtapasztaltuk.

Az internet lehetőségeit azok is kihasználják, akik a fundamentalizmust alakítják globális hálózattá. Az iszlamista radikálisok a maguk külön virtuális valóságában, egy digitális túlvilágon élnek.

De ez csak a legextrémebb példa. Más, többé-kevésbé ártatlan rögeszmék hívei is egymásra találnak a világhálón, és kialakítják a maguk vélemény-gettóit. A jelenséget „kiberbalkanizálódásnak" vagy „digitális szolipszizmusnak” szokták nevezni.  (A „szolipszizmus” a latin „solus” – egyedül – és „ipse” – magam – szavakból képzett filozófiai szakkifejezés.)

Cass Sunstein, a University of Chicago alkotmányjogásza attól tart, hogy a kollektív beszűkülés aláássa a demokráciát. Mindenki csak olyan emberekkel érintkezik, és olyan véleményekkel találkozik, akik és amelyek megerősítik saját álláspontját. A mérsékeltek csak mérsékelt, a radikálisok radikális, az ateisták ateista, a neonácik neonáci nézeteknek vannak kitéve.

Ezért a liberális, de nem doktriner jogászprofesszor azzal állt elő, hogy az államnak köteleznie kellene a honlapok üzemeltetőit az eltérő véleményeket tükröző honlapok felé vezető linkek elhelyezésére.

Valami hasonlót a televíziózás körében is meg lehetne valósítani. A „must carry” előírások, vagyis a bizonyos típusú tartalmak kötelező elhelyezésére vonatkozó szabályok épp ebben a médiumban kerültek először bevezetésre. Sunstein is innen veszi az ötletet.

Ez persze túl merész elképzelés. Az alkotmányjogász inkább csak provokálni akart, felhívni a figyelmet a digitális szolipszizmus politikai veszélyeire.

Az állam nemcsak kényszerrel, de csábítással is tágíthatja horizontunkat. Ha sok értékes tartalmat kínál szabad felhasználásra a helyi és egyéni műsorkészítőknek, biztosan merítenek majd belőle. Elvégre bármilyen könnyű és olcsó is műsort készíteni, attól az még pénzbe és fáradságba kerül. A színvonalhoz nem elég egy kamera – szakértelemre is szükség van.

Valami ilyesmivel próbálkozik a brit közszolgálati média. A BBC az archívumában őrzött műsorok egyre nagyobb részét közkinccsé, sőt szabad prédává teszi. A klipeket bárki „feldarabolhatja, összekeverheti és megoszthatja másokkal”. Legalábbis személyes és oktatási célra, vagy saját alkotásai elemeként. Csak üzleti és politikai kampánycélra nem szabad engedély nélkül felhasználni a tartalmakat.

Valóban csábító lehetőség. Az iszlám fundamentalisták ettől még nem fognak olyan klipeket bevágni műsoraikba, amelyek a vallási toleranciát hirdetik. De rájuk valószínűleg a must carry előírások sem lennének nagy hatással.