„Vissza tudjuk-e fordítani a folyamatot, vagy mégis Marx látta jól a kapitalizmus dinamikáját?” – kérdi Charles Moore, a konzervatív Spectator volt főszerkesztője és Margaret Thatcher életrajzírója a Wall Street Journalben.

Moore Margaret Thatcher emlékirataiból meríti a kiinduló történetet: a konzervatív brit miniszterelnök-asszony azt fejtegette Gorbacsovnak, a Szovjetunió utolsó elnökének, hogy olyan társadalmat akar építeni, ahol a tulajdonosok vannak többségben. Ez el is kezdődött, de mostanra Nagy-Britanniában kevesebb embernek van részvénye vagy háza, mint a 80-as években volt. Moore felnőtt gyerekei kezdő londoni munkavállalóként Londonban ma az inflációt leszámítva kevesebbet keresnek, mint ő kezdő korában, harmincöt éve. Ez idő alatt a lakásárak tizenötszörösére emelkedtek.

Annál jobban jártak a vezető menedzserek. 1982-ben csak hét brit pénzügyi vezető keresett egymillió fontnál többet. Ma több tízezer. Eközben az átlagos állami alkalmazott, jogász, orvos, tanár vagy akár kisvállalkozó is rosszabbul él, mint elődei harminc éve. Az átlagos középosztálybeli család ma nem tudna megélni egyetlen fizetésből. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban most tanulják meg az emberek, hogy a gyerekeik nem fognak szükségképp jobban élni, mint ők.

Mire jó a kapitalizmus – kérdezi Moore –, ha eredményeit kevesek élvezik, kockázatait pedig sokak viselik? Mire jó a globalizáció, ha a honi termelést külföldi vetélytársak árai fojtogatják, és milliók érkezhetnek határon túlról, hogy elfoglalják az állások egy részét és részesüljenek a jóléti juttatásokból? A nagy nemzetközi vállalatok és legfőbb vezetőik persze tudják, hogy mire jó, hiszen gyakorlatilag ki tudnak kerülni az adóhivatalok fennhatósága alól. Végeredményben Moore úgy látja, hogy ma már nem kiváltság, ha az ember egy szabad ország polgára, viszont ezek az emberek kezdik vesztesnek érezni magukat. Márpedig a haladás a reményből táplálkozik, és ha a remény elenyészik, akkor nagy baj van. A felemelkedés esélye persze mindig bizonytalansággal jár együtt, de Moore azt kérdezi, szinte az egyszerű polgár nevében, mi lesz, ha az esély csökken, a bizonytalanság pedig nő. Az arányoknak ezzel a változásával magyarázza, hogy Európában baloldalon és jobboldalon a korábbinál egyaránt jobban megy a radikális pártoknak. Erre vezeti vissza Görögországban a Sziriza sikerét, Nagy-Britanniában pedig azt, hogy a kapitalizmus-ellenes Jeremy Corbynt választották a Munkáspárt vezérévé. Ami a jobboldalt illeti, a francia Nemzeti Frontot a Brit Függetlenségi Párttal sorolja egy csoportba, és a köztudomásúlag a Néppárthoz tartozó Fideszt is ebbe a kategóriába sorolja. Mindenesetre megállapítja, hogy a politikai közép válságban van, és „nem is tudja, mit mondjon önmagáról”.

Marx úgy gondolta, hogy a kapitalizmus ellenállhatatlan logikája folytán a gazdagok egyre gazdagabbak lesznek, a szegények pedig egyre szegényebbek, s ez proletárforradalmat eredményez. Nem így történt, a középosztály olyan nagyra nőtt, hogy rendszeresen választásokat tudott nyerni az általános választójog korában. Csakhogy mi várható, ha a középosztály azt tapasztalja, hogy helyzete nem javul, hanem romlik? A politikai vezetők nem foglalkoznak azzal, hogy voltaképp mitől lehet egy társadalom szabad és egyúttal biztonságos is. Moore elismeri, hogy nincs kész receptje erre, de azt javasolja, hogy szigorúbban kell gondoskodni a piaci verseny tisztességes működéséről, több lehetőséget kell adni az egyszerű alkalmazottaknak arra, hogy vállalataik tulajdonosai legyenek, és általában tulajdonosi ellenőrzés alá kell vonni a nagyvállalati menedzsmenteket. Ezen kívül pedig saját lakóhelyükön az iskolák és más intézmények tulajdonosaivá kéne tenni a lakosság minél nagyobb részét. Legfőképpen pedig egyensúlyba hozni a globalizációt és a nemzetállamot. A demokrácia és a törvény ott működik, ahol nemzetállam van. Ha megpróbálják ezt egy felsőbb szintre helyezni, ahogy az Európai Unióban történik, azzal csökkentik a döntéshozók elszámoltathatóságát, és ezzel megrendítik a demokráciába vetett hitet. Ha tehát a globális és a nemzeti között nem lesz egészséges egyensúly, akkor a lakosság egyre nagyobb bizalmatlansággal fog viseltetni a globális elittel szemben, és igaza is lesz. Az a lényeg, hogy a döntések, amennyire lehet, közelebb kerüljenek a polgárokhoz. Máskülönben – zárja elemzését Moore – Marxnak lesz igaza, akkor pedig esetleg jöhet a forradalom, és a Marx által szintén megálmodott diktatúra.