A vízerőmű sem atombiztos

2016. február 09.

A világ legtisztább energiaforrása is jelentős veszélyeket tartogat. A harmadik világ nagy vízerőművei karbantartás híján katasztrófával fenyegetnek. Zambiában és Irakban sürgős intézkedésekre van szükség.

 

Ha a természetes rendszerek helyébe mesterségeseket építünk, a karbantartás nem maradhat el, különben katasztrófa fenyeget” – írja Jacques Leslie a New Yorkerben.

Márpedig a karbantartás el-elmarad. Az Amerikai Általános Mérnökök Társasága a negyedik, „D” biztonsági fokozatba sorolta az Egyesült Államok duzzasztóit, képzelhetni hát, mi lehet a korruptságukról híres afrikai és közel-keleti országokban.  Sőt, már létesítéskor sem volt minden hibátlan.

A Zambia és Zimbabwe (akkori nevén Rhodesia) határán épült Karima vízerőművet elvben akkora árvízre tervezték, amilyen tízezer évente egyszer fordul elő. Csakhogy már az építés alatt is volt két ennél nagyobb árvíz. A második kétszer annyi vízhozamot adott, mint az előző rekord. Az építők ugyanis nem tudták, mi várható tízezer évente, mivel csak negyven évre visszamenőleg voltak adataik az árvizekről. A méretezésen már nem tudtak változtatni, de a vízelvezető csatornákat mindkét árvíz után kibővítették. Az építés óta eltelt jó fél évszázad alatt az alvizi oldalon a turbinákon át lezúduló víz kilencven méter mélységben kivájta a folyómedret, és már csak negyven méter hiányzik ahhoz, hogy elérje az alapot. Ha ez megtörténik, megkezdődik az alap kimosása, és a duzzasztómű összeomlik. Ha bekövetkezik a katasztrófa, az áradat hárommillió ember lakhelyére zúdulhat rá, s nekik csekély esélyük marad a túlélésre. A víz további erőműveket rombolna le, és összességében az afrikai kontinens villamosenergia-kapacitásának negyven százalékát pusztítaná el.

A Világbank sürgős beavatkozásra határozta el magát, és négyszázmillió dollárt szabadított fel e célra. A zambiai illetékesek az azonnali beavatkozást húsz évre tervezik, amelyből öt már eltelt. A megoldás abban állna, hogy a medermélyedést hosszanti irányban meghosszabbítanák, abban reménykedve, hogy ezzel megállítják a további mélyülést. A szerző nem biztos benne, hogy ez sikeres lesz. Addig is a hat zsilipkapu közül már húsz éve legfeljebb három nyitható meg egyszerre, hogy korlátozzák a veszélyt. Közben az éghajlatváltozás egyre gyakoribb szárazságokkal és egyre sűrűbb áradásokkal fenyeget. Az egyik esetben az erőmű kapacitása nincs kihasználva, a másikban pedig nő a balesetveszély.

Amikor ezeket az erőműveket építették, azt képzelték, hogy háborúkkal nem kell számolni. Nyilvánvaló ugyanis, hogy egy gigantikus tározó gátjának felrobbantása szörnyű katasztrófát eredményezne. A mai világban ebben már nem vagyunk biztosak. Afrikában sem, de a Közel-Keleten még kevésbé.

Az Iraki Moszul melletti hatalmas víztározó és erőmű 1986-ban épült fel, csakhogy gipszes talajra, amelybe rendszeresen betont kell injektálni, különben nem garantálható az alap stabilitása. Az elmúlt tizenhárom évben, mióta a háború folyik, ez a karbantartás elmaradt. Az amerikai hadsereg mérnökkari tisztjeinek jelentése már tíz évvel ezelőtt a Föld legveszélyesebb erőművének minősítette a moszulit. Ráadásul 2014-ben a körzet az Iszlám Állam kezére került. Tavaly kurd harcosok elfoglalták ugyan, de a személyzet és a felszerelés eltűnt. A New York Times katonai forrásokra hivatkozva súlyosnak minősítette a veszélyt. Egy gátszakadás félmillió ember életét fenyegetné. Leslie cikkének megjelenése óta a helyi illetékesek cáfolták, hogy a gát rossz állapotban lenne, és remélhetőleg nekik van igazuk.

Mindenesetre, ha csak a dolog pénzügyi oldalát nézzük is, az Oxfordi Egyetem 2014-ben közzétett tanulmánya szerint ma már a hatalmas duzzasztást nem igénylő kisebb vízerőművek, sőt a nap- és szélerőművek is versenyképesek a régi típusú monstrumokkal, a társadalmi és természeti kockázatokról nem is szólva. A tanulmány kétszázharmincöt működő vízerőmű adatai alapján azt állapította meg, hogy a hatalmas létesítési költségek miatt a nagy méretű vízerőművek nem költséghatékonyak.