A fasizmus éledezik Amerikában?

2016. március 08.

Amerikai kommentátorok egyetértenek abban, hogy a fékezhetetlennek látszó Donald Trump váratlan sikere a republikánus párti elnök-aspiránsok versenyében az elit elleni lázadást fejezi ki. A baloldali elemző fasiszta veszélyt emleget, jobboldali kollégája viszont azért szurkol, hogy elitellenes jelölt legyen az elnök.

 

Az alsóbb osztályok bosszúja és az amerikai fasizmus felemelkedése” – olvassuk a szocialista Chris Hedges írásának mindjárt címében a Truthdig baloldali internetes újság hasábjain.

Az American Conservative szerzője, a paleokonzervatív William S. Lind pedig azzal vádolja az uralkodó elitet, hogy „életformájává vált a kudarc”, mármint az, hogy kudarcról kudarcra vezesse Amerikát.

Hedgest akár paleoszocialistának is nevezhetnénk, mert régi vágású osztályharcos kategóriákkal írja le a helyzetet. A diplomás elitek, úgymond, „vad neoliberális rohamot intéztek a dolgozó szegények ellen a nagytőke nevében”. Kétszínűnek nevezi képviselőiket, név szerint Bill Clinton volt és Hillary Clinton reménybeli elnököket, továbbá Barack Obama leköszönő államfőt, amiért megtestesítik az oly sokáig sikeres, ámde annál ártalmasabb elitpolitikát. E kétszínűség pedig abban áll, hogy miközben az elit szavakban a befogadást pártolja és elítéli a nyílt rasszizmust és a vallási bigottságot, nem átallja hátba döfni a hátrányos helyzetű „underclasst”, hogy ezzel is „nagytőkés gazdáinak” kedvére tegyen. Ennek a játéknak most vége – folytatja drámai stílusban: amerikaiak tízmilliói lázadtak fel „a rájuk kényszerített neoliberális politika és politikai korrektség ellen, és állnak egyfajta „amerikai fasizmus” mellé. A továbbiakban Hedges kriptofasizmusnak nevezi ezeknek a néprétegeknek a magatartását, amelyet úgy ír le, hogy a szabadság, amelyet követelnek, a gyűlölködés szabadsága, annak a szabadsága például, hogy fizikailag megtámadják a muszlimokat, az illegális munkavállalókat, az afroamerikaiakat, a melegeket. Hedges nem közli, honnan meríti azt a tudást, hogy amerikaiak tízmilliói követelik maguknak e jogokat, mindenesetre Trumpot „amerikai Ducének” nevezi, és a fasiszta típusú irányzat fő reprezentánsának tekinti. Társadalomtudósok és egyéb szaktekintélyek sorát idézve bizonyítja, hogy az ilyesmi nagyon is a fasizmus lényegi vonásai közé tartozik, és a szerencsétlen sorsú Weimari Köztársaság esetével példálózik. Nem tér ki arra, hogy Weimart két ellentétes radikalizmus roppantotta össze, nem csupán egy. A másik oldalon, a Demokrata Pártban zajló elit-ellenes lázadás vezéralakját, Bernie Sanders szocialista szenátort ennek megfelelően meg sem említi cikkében.

Lind a „negyedik generációs háborúk” tételének kidolgozója, az olyan háborúké, amelyekben nem csupán államok állnak egymással szemben, s elmosódnak a civilek és a hadseregek közötti határok. Ennek megfelelően a külpolitikai baklövésekben ragadja meg az amerikai elit kudarcainak legjellemzőbb példáit. Amerika egymás után vívja a „negyedik típusú” háborúkat, s veszti el őket, mert nem ismeri fel lényegüket, és azt képzeli, hogy liberális demokráciáját szinte bárhová átültetheti. Ő is a pénz uralmát jelöli meg döntő oknak. Ha egy-egy politikus az új vadászbombázók vásárlását támogatja, akkor kap támogatást a kampányaihoz (egyéb juttatásokról nem is szólva), márpedig a negyedik típusú háborúkban a vadászbombázók szerepe erősen korlátozott. Tapasztalatból állítja, hogy harminc évvel ezelőtt a honatyák fele az ország helyzetének jobbítását tekintette feladatának, ma viszont az ilyen emberek arányát tíz százalékra becsüli. A nagy többségnek az a célja, hogy sikeres és gazdag emberként vonuljon majd nyugdíjba. Az elit így zárt világot alkot, amely megvédi tagjait rossz lépéseik következményeitől, márpedig az ilyen rendszer előbb-utóbb összeomlik. Lind abban reménykedik, hogy végül mégiscsak valamelyik protesztjelölt nyeri az elnökválasztást, s így elkerülhető lesz az összeomlás, amely persze magát az államot is maga alá temetné.