Biztonságot vagy szabadságot?

2016. április 03.

Két tekintélyes pragmatista amerikai jogászprofesszor szerint az iszlám radikális propaganda megfékezése érdekében szükséges és helyes lenne a szólásszabadság korlátozása. Az óvatlan polgárokat csak így lehet megvédeni a dzsihádista ideológiától. De ki fogja ellenőrizni a megfigyelőket?

 

Az ISIS miatt nincs más választásunk, mint fontolóra venni a szólásszabadság korlátozását” – olvassuk Eric Posner jogászprofesszor cikkét a Slate-en.

A szólásszabadság az amerikai alkotmány sarokköve. Az Egyesült Államokban a szabad véleménynyilvánítás rendkívül széles határok között lehetséges: lényegében csak a közrend közvetlen és nyilvánvaló fenyegetése esetén korlátozható. A szólás szabadsága a szélsőséges nézetekre, egyebek között a terrorista szervezetek propagandájára is kiterjed.

Posner szerint az online dzsihádista propaganda korában helytelen a szólásszabadságnak ez az értelmezése. Az ISIS és egyéb terrorista szervezetek rendkívül hatékonyan gyűjtenek támogatókat. A George Washington Egyetem kutatása szerint 300 amerikai ISIS-szimpatizáns folytat aktív online toborzást. Mivel ehhez nem kell az Egyesült Államok területére lépniük, hagyományos eszközökkel aligha lehet felvenni ellenük a harcot.

Posner ezért azt javasolja, hogy az iszlamista radikalizmus propagandájának terjesztése – beleértve a szélsőséges oldalak linkjeinek továbbítását – legyen törvénysértés. Az amerikai jogászprofesszor elismeri, hogy ezzel aligha lehet leleplezni a terroristákat, ám arra mégis alkalmas lehet, hogy megnehezítse az új tagok toborzását. A szélsőséges online aktivisták ugyanis előszeretettel hálóznak be az iszlám és az ISIS iránt érdeklődő, gyanútlan polgárokat.

Bár a javaslat alighanem alkotmányellenes, Posner kitart mellette, hogy valójában nem is olyan idegen az amerikai gyakorlattól. Utal rá, hogy magáncégek – ellentétben az állammal – korlátozhatják a szélsőséges véleményeket. A Facebook és a többi népszerű közösségi oldal esetében is ez a bevett gyakorlat. Sőt, az amerikai joggyakorlat egészen a hatvanas évekig jóval kevésbé védelmezte a szólásszabadságot, mint ma. Mint azt nemrégiben (a szintén a szólásszabadság korlátozásának szükségességét felvető) Cass Sunstein felidézte, a jelenlegi jogfelfogás az ötvenes évek kommunistaellenes paranoiájának ellenhatásaként alakult ki. Korábban – egyebek között a polgárháború idején, majd a két világháború során – az ellenséges és államellenes propaganda nem élvezte a véleménynyilvánítás szabadságát. Sunstein, Obama elnök korábbi „jogi cárja” is úgy érvelt, hogy nem ördögtől való a szélsőséges internetes oldalak korlátozása, hiszen a dzsihádista propaganda és az erőszakos cselekmények között oksági kapcsolat áll fenn. Márpedig az erőszakra uszítást még akkor sem kell eltűrni, ha éppenséggel nem bizonyítható, hogy egyértelmű és közvetlen erőszakhoz vezet – vélekedett Sunstein.

Hasonló szellemben érvel Posner is. „A józan ész azt diktálja, hogy ha háborúban áll az ország, ne tűrjük el az ellenség toborzópropagandáját. Korábban ez történt Amerikában, és számos demokráciákban ma is bevett gyakorlat, hogy vészhelyzet esetén korlátok közé szorítják a szólás szabadságát.”

Posner és Sunstein egyaránt elismeri, hogy a szólásszabadság korlátozása még vészhelyzetben is visszaélésekre adhat okot, és a kormány a politikai ellenfelek illetve a kritikusok elhallgattatására és démonizálására használhatja a cenzúrát. Ezért mindketten óvatosságra és mértékletességre intenek. Azt sugallják, hogy a szólásszabadság fontos, de nem feltétlen érték, a biztonság és a szólásszabadság viszonyát és egyensúlyát az adott körülményeknek kell meghatározniuk. Ez az álláspont egyébként nem ellentétes a szólásszabadság klasszikus szabadelvű felfogásával, amelyet egyes kortárs liberálisok is elfogadnak. Posner és Sunstein szerint pedig a jelen körülmények között az online dzsihád terjedése nagyobb veszély magára a szabadságra, mint a szólásszabadság korlátozása.