Mégsem üdvös a liberális túlsúly

2016. július 03.

A neves liberális kommentátor is fájlalja, hogy konzervatív emberből ritkán lesz professzor az amerikai egyetemeken, legalább is a humán területeken. A konzervatív szerző nyugtázza a korrekt álláspontot, már csak azt sajnálja, hogy magukon az egyetemeken ennek nyoma sincs.

 

Jelentős gesztus volt ez” – írja a National Review-ban Rachel Lu annak kapcsán, hogy Nicholas Kristof, a New York Times (magyar származású) kolumnistája két cikkben is kifejtette májusban, mennyire helyes lenne szakítani a liberális bigottsággal az egyetemeken. Bigottságon pedig kifejezetten azt értette, hogy a liberális professzoriátus nem veszi tudományszámba, amit konzervatív, pláne vallásos konzervatív kutatók művelnek. Úgy fogalmazott, hogy hamarább találni marxistákat a professzorok között, mint evangéliumi keresztényeket. Rachel Lu ezt adatokkal támasztja alá: a társadalomtudományi kutatók közül 18 százalék vallja magát marxistának, republikánus pártinak (ami persze nem szinonimája a konzervatívnak, de nincs tőle távol) viszont csupán 7-9 százalék.

A Metazin röviddel Kristof írásainak megjelenése előtt számolt be arról, hogy liberális oktatók valóságos mozgalmat látnak kibontakozni a liberális túlsúly ellen, és ezt veszedelmesnek, sőt, az intolerancia megnyilvánulásának tartják, mivelhogy minőségi dolgokban nem statisztikai alapon kell dönteni. Lu is idéz egy liberális szerzőt, aki éppen Kristoffal száll vitába. Neil Gross szociológus azt írja, hogy ha egyszer nem jelentkezik elég konzervatív diák a humán szakokra, akkor ugyan mitől lenne több konzervatív professzor? Azért ő sem tagadja, hogy van előítélet és elfogultság is a világon. Lu viszont szociológiai tanulmányokból idéz liberális professzorokat, akik megvallják, hogy szívesebben vesznek fel hozzájuk hasonlóan gondolkodókat a tanszékükre. Butaság azt gondolni, hogy ez nem köztudomású. Már ez is elég ok arra, hogy a konzervatív gondolkodású fiatalok más szakterületet válasszanak. Nem könnyű ugyanis szellemi marslakónak lenni egy máskülönben összetartó közegben. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem ártana a professzoroknak egy kis erőfeszítést tenniük, ha a színvonalat akarják szem előtt tartani. Hiszen a belterjesség felnagyítja a hibákat. Egyébként pedig nem etikus dolog közpénzen egy adott politikai oldal szellemi hátországát építeni úgy, hogy a másiknak erre nem adnak lehetőséget. A társadalomban mindez nem növeli a tudomány és a felsőoktatás tekintélyét. A liberálisok aprólékos gonddal dolgoznak ki eljárásokat abból a célból, hogy a különböző hátrányos helyzetű kisebbségek útját egyengessék. Lu szerint megfontolhatnák, hogy nem kellene-e ezek között a hagyományszerető, konzervatív, vallásos embereknek is helyet szorítani.