Oroszország elidegenítése

2016. július 07.

Az Egyesült Államok hibázott, amikor ellenfélnek tekintette Oroszországot és fokozódó mértékben igyekezett meggyengíteni. Sőt, az amerikai külpolitika legendás sikertelensége közepette egyes jeles szakértők ezt tartják a legnagyobb melléfogásnak.

 

Semmiféle komoly amerikai érdek védelme nem indokolja, hogy Oroszországot ellenséges tényezőnek tekintsük” – írja a főáramba tartozó médiából kiszoruló konzervatív írások gyűjteményében, az Unz magazinban Philip Giraldi, aki hosszú ideig terrorelhárító funkciót töltött be a CIA-nél és az Egyesült Államok szárazföldi hadseregénél.

Az írás egy washingtoni konferenciáról számol be, amelyen a résztvevő szakemberek erősen kritikus véleményeket fejtettek ki a jelenlegi demokrata kormányzat és republikánus elődje külpolitikájáról. Az egyik témabizottság fő előadója a Metazinból is jól ismert John Mearsheimer chicagói politológus professzor arra kérdésre, hogy mi volt az elmúlt néhány évtized legnagyobb külpolitikai baklövése, nem az iraki háborút nevezte meg, holott az elemzők és a laikusok egyaránt erre szoktak tippelni. Mert persze súlyos hiba volt, de végül is nem járt katasztrofális következményekkel az Egyesült Államokra nézve, habár pénzügyi szempontból és Amerika presztízsét tekintve egyaránt nagy árat kell fizetni érte.

Mearsheimer ennél sokkal nagyobb katasztrófának tartotta, hogy Amerika a kommunizmus bukása óta egyfolytában félrekezelte Oroszországhoz fűződő viszonyát. Ennek legnagyobb következményekkel járó példája az volt, ahogy a washingtoni demokráciaterjesztők a nyugati gazdasági és politikai szférába tolták át Ukrajnát, és nem érdekelte őket, hogy Oroszország létfontosságú érdekeit érintette, hogy mi történik Kijevben. Ennek lett következménye a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai válság, illetve az Oroszország elleni embargó és a viszony gyors romlása. Mind e mögött a washingtoni elitnek az a konszenzusa állt, hogy a mai világban is Oroszország a fő ellenség. A feszültség igen súlyos következményekkel fenyeget, de Washington nem az enyhítésén fáradozik, hanem Ukrajnát és Grúziát is úgy tekinti, mintha gyakorlatilag már a NATO tagjai lennének. Hillary Clinton pedig, aki egyenesen Adolf Hitlerhez hasonlította Vlagyimir Putyint, megfogadta, hogy elnökként bevonja e két országot a NATO-ba, mert azt gondolja, hogy ezzel Amerika biztonsága erősödik. Holott Oroszországból válaszlépéseket kényszerítene ki, amelyek csökkentenék a biztonságot. A valódi amerikai létérdek Oroszország stabilitása, mivelhogy nem mindegy, milyen környezet veszi körül a hatalmas orosz nukleáris arzenált. Ebből az következne, hogy Oroszországgal tartós munkakapcsolatra kellene törekedni. Csakhogy Giraldi szerint Washingtonban azt gondolják, hogy el tudják dönteni, merre kell haladniuk az egyes társadalmaknak, és ez a nagyravágyás az ellenkező irányba mozdította el Amerikát, felfordulást okozott a Közel-Keleten, továbbá megtorpedózta az orosz–amerikai enyhülést.

Mindennek a tetejébe még látványos katonai erődemonstráció is zajlik Oroszország határainak közelében, amit orosz katonai vezetők hajlamosak a támadó szándék jelének tekinteni. Giraldi nemzetközi erőfitogtatás dolgában egyáltalán nem tartja Oroszországot ártatlannak, de úgy látja, hogy „többet kap, mint amennyit ad”. A feszültség növelése az erőpolitika híveit erősíti Oroszországban, a Nyugatra jóindulattal tekintőket pedig gyengíti. Mivel pedig a nukleáris háború természetesen vállalhatatlan, Giraldi őrültségnek tartja a feszültség élezését.