A holokauszt logikája

2016. szeptember 01.

A tavaly elhunyt tekintélyes angol történész holokauszt-monográfiájában amellett érvel, hogy a holokauszt megértéséhez nem elég az antiszemitizmus feltárása. A népirtás ugyan nem történt volna meg a zsidók jogfosztása és a széles körben elterjedt előítéletek nélkül, ám a közvetlen kiváltó ok a háború alakulása volt.

 

Cesarini szembeszáll azzal a széles körben elfogadott nézettel, miszerint a holokauszt egységes történelmi jelenség volt, nem pedig egy komplex, különálló és előre nem látható eseményekre utólag ragasztott címke” – olvassuk Mark Roseman történész recenzióját a tavaly elhunyt David Cesarini angol holokauszt-kutató A végső megoldás: a zsidók sorsa 1933 és 1949 között címmel januárban megjelent monográfiájáról.

Cesarini monumentális, ezer oldalas munkája azon kortárs holokauszt-értelmezések sorát gyarapítja, amelyek a korábbi évtizedek erősen átpolitizált intencionalista-funkcionalista magyarázatok szintézisére, pontosabban meghaladására tesznek kísérletet. Cesarini egyrészt elismeri, hogy a zsidóság folyamatos jogfosztása és az antiszemitizmus termékeny táptalaja volt a népirtásnak. Azt sem vitatja, hogy Hitler beteges zsidógyűlölete döntő volt a holokausztban: a harmincas években ő kezdte összefogni és intézményesíteni az antiszemita előítéleteket, és persze később a megsemmisítés is hozzá köthető. Mindennek ellenére azt igyekszik kimutatni, hogy nincs egyenes, kauzális út a Mein Kampf beteges antiszemitizmusától a holokausztig: még maga Hitler sem gondolta kezdettől fogva, hogy a „zsidókérdés” megoldása a népirtás. A zsidók szisztematikus kiirtása csak 1941-ben fogalmazódott meg, ám akkor is jelentős mértékben improvizált módon történt a kivitelezése. Ez magyarázza, hogy sokáig a német és a kelet-európai zsidóság is megosztott volt abban a tekintetben, hogy mekkora veszélyt jelentenek a nácik. Mint azt más recenzensek is kiemelik, Cesarini arra mutat rá, hogy – ellentétben az elterjedt nézetekkel – a zsidóság fizikai elpusztítása bürokratikus és technikai értelemben egyaránt akadozva, rosszul szervezetten működött.

Cesarini értelmezésében a nácik a háborús helyzet változása miatt adták fel a zsidók kizsigerelésének és kitelepítésének ötletét, majd karolták fel a fizikai megsemmisítés tervét. A szerző rámutat, hogy az államrezon szempontjából minőségi különbség van a zsidóság kizsákmányolása és módszeres elpusztítása között. Cesarini szerint a kényszermunka ugyanis a háborús gazdaság szempontjából racionálisan megmagyarázható, ám a fizikai elpusztítás nem. A kelet-európai zsidóság kiirtásához egyrészt a náci vezetés és a megszállt területek antiszemitizmusa, másrészt a német háborús gazdaság szükségletei vezettek. A széles körben elterjedt antiszemita előítéletek miatt a zsidók jogfosztása és vagyonának elrablása viszonylag könnyen kivitelezhető volt.

A folyamat azonban nem egy előre megírt terv szerint zajlott, hanem a háborús politika kontextusában alakult. Mint azt Cesarini alaposan kifejti, döntő jelentősége volt Amerika hadba lépésének. A náci vezetés addig túszként kezelte a zsidókat, ezzel is próbálva zsarolni Amerikát. Miután az Egyesült Államok 1941-ben hadat üzent, ez a stratégia érvényét vesztette, és megnyílt az út a zsidók kifosztása és kiirtása előtt. És, mint azt Cesarini is kifejti, a holokauszt sokkal kevesebb áldozatot szedett volna, ha a szövetségesek fontosabbnak tartják a zsidók megmentését.