Lejárt szavatosságú stratégiák

2016. október 09.

A konzervatív katonai elemző az amerikai külpolitika totális csődjét ecseteli. A külügyi szaktudós a kudarcok okait keresve úgy látja, hogy Amerika olyan stratégiát követ a világban, amely a hidegháború végén még működött, de ma már hatástalan, sőt, visszaüt.

Vajon meddig tűri az amerikai nép az Egyesült Államok külpolitikájának látványos kudarcát?” – teszi fel a kérdést az American Conservative hasábjain Daniel L. Davis stratégiai elemző, aki több évtizedes csapatszolgálat és több hadszíntéren szerzett harctéri tapasztalat után alezredesi rangban szerelt le a hadseregből.

Davis végigpásztázza az elmúlt másfél évtized külföldi katonai akcióit, és egyetlen sikereset sem lel bennük. A korábban regionális értelemben tehetetlen Irak „terrorgyárrá”, valamint Irán kliensállamává lett. Afganisztánban, ahol korábban a határokon belül polgárháború dúlt, mostanra működésképtelen állam lett, amely mágnesként vonzza a terrorizmust. A belső lázongással bajlódó Líbiában az Amerika támogatta nyugati beavatkozás eredményeképp pusztító háború dúl, fékezhetetlen az erőszak és a fejetlenség, és itt működik az Iszlám Állam afrikai hídfője. Ahol egyedül vagy másokkal együtt Amerika fellépett, Ázsiától Afrikáig, írja Davis, csak súlyosbodott a veszélyhelyzet. A polgári lakosság szenvedései úgyszintén. Az eredmény a nemzetbiztonság szempontjából is lesújtó. Amerikát egyre többen gyűlölik a világban, és az állandó igénybevétel súlyosan károsítja az amerikai haderő harci képességeit.          

Ámde a kudarcok nem kizárólag a katonai fellépéseket érintik, például egyértelmű, hogy Oroszország megalázó módon volt képes semmibe venni az Egyesült Államokat Grúziában, ahonnan leszakította Dél-Oszétiát és Abháziát, Ukrajnában, ahonnan a Krímet, és ahol megoldhatatlannak látszó konfliktussal állja útját az ország nyugati betagozódásának, csakúgy, mint Transznyisztria különállásával tette Moldáviában. Amerika újabb megalázása éppen most zajlik Szíriában. Mármost ha Amerika kénytelen tehetetlenül nézni a történteket, akkor érdemes feltenni a kérdést: vajon jó volt-e a stratégia, amely ebbe a helyzetbe hozta?

A War on the Rocks stratégiai webmagazinban Michael J. Mazarr politológus, aki hosszú évekig a haditengeri titkosszolgálat munkatársa volt, egyenesen azt állítja, hogy ez nem kérdés.  Országok egész sora keres magának erős identitást és elégedetlen az amerikai dominanciával. Mazarr nem azt mondja, hogy igazuk van, hanem azt, hogy Washingtonnak erről tudomást kell vennie, és nem tehet úgy, mintha mindenki beállna mögé a sorba, mint a kommunizmus bukását követő néhány évben. Mindenekelőtt Kína és Oroszország fordult szembe az Amerika vezette világrenddel, s Mazarr szavai szerint teszteli, hogy meddig mehet el a „szabályok és normák” agresszív megsértésében. A mai világrend sokpólusú, és a súlypontok minduntalan változnak. Az amerikai dominanciával szemben még a baráti országokban is nő az ellenállás és a neheztelés. A szokásos dilemmát, hogy tudniillik Amerika erősítse jelenlétét a világban vagy éppen távolról igyekezzék kiegyensúlyozó szerepet játszani, Mazarr hamisnak tartja. A kettő rugalmas, a helyzethez alkalmazkodó ötvözésére van szükség. De milyen ismérvek alapján kell majd esetről esetre meghatározni?

Közben van néhány alapvető stratégiai dilemma, amelyekről dönteni kellene, ha a jövőben az amerikai külpolitika nem akarja, hogy sorozatosan kellemetlen, kész tények elé állítsák. Például még határozottabban forduljon-e az Egyesült Államok Ázsia felé és állja el a terjeszkedni vágyó Kína útját? Ez esetben fájdalmas engedményeket kell tennie Oroszországnak, és hátrább kell vonulnia a Közel-Keleten. Vagy éppen egyezzen ki Oroszországgal és Kínával, akár befolyási övezeteket ajánlva nekik? Ez lehetővé tenné a zavartalanabb együttműködést a többi területen, például a terrorizmus ellen. Ugyanígy dilemma, hogy végül is milyen célokat szolgáljon a majdani új stratégia? Mekkora súllyal szerepeljen benne a liberális értékek érvényesítése, és mekkorával a nagyhatalmi viszonyrendszer stabilitása? Mazarr nem kívánja, hogy Amerika e célok bármelyikéről is lemondjon, csak éppen azt szeretné, ha az Egyesült Államok a realitásokhoz igazítaná cselekvését.