„A Chilcot jelentés és az alsóház külügyi bizottságának jelentései megállapítják, hogy az iraki és a líbiai beavatkozásokat saját hatalmuktól megrészegült vezetőink fuserálták el. A vezetők romlottsága mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy önző céljaik megvalósítása közben félrevezették a nyilvánosságot, s elhitették vele, hogy nemes ügyet szolgálnak” – írja Alex de Waal a Boston Review hasábjain.
A líbiai egységkormány elleni puccs előtt néhány nappal megjelent cikk apropója a brit alsóház külügyi bizottságának szeptemberi jelentése a líbiai beavatkozás tanulságairól. De Waal felidézi továbbá a júliusban publikált Chilcot-jelentést is, amely az iraki háborús brit részvételt értékeli. Mindkét értékelés lesújtó képet nyújt a brit intervenciókról. Ahogyan azt már egyéb forrásokból is tudni lehetett, hamis állításokon alapult az Irak ellen indított amerikai–brit beavatkozás indoklása: Szaddám Huszein számottevő minőségű és mennyiségű tömegpusztító fegyvert halmozott fel. Ráadásul a katonai akciók folytatását rosszul tervezték, és a demokrácia exportjából sem valósult meg semmi. A humanitárius célok nevében indított líbiai bombázások mögött pedig részben politikai érdekek húzódtak meg: a líbiai olajkitermelés fölötti irányítás átvétele, illetve Sarkozy francia elnök népszerűségének visszaállítása.
A jelentések megállapítják, hogy a titkosszolgálatok nem minden esetben rendelkeztek kellő információval. De mindegy is, mert az intervenciókról döntő politikusok még a rendelkezésre álló információt is figyelmen kívül hagyták. Sőt, ha érdekük úgy kívánta, akár meg is hamisították a tömegpusztító fegyverekre és a terrorizmus veszélyére vonatkozó jelentéseket, és persze a nemzetközi jogot is megsértették. Hiába figyelmeztettek a Közel-Keletet ismerő szakértők és diplomaták, a brit kormány hitt benne, hogy Irakban és Líbiában egyaránt könnyen tartós békét teremthet. Ennek éppen az ellenkezője történt.
De Waal szerint a két jelentés arra is rávilágít, hogy ha az intervenció mozgásba hozza a hadigépezetet, akkor azt már nem lehet egykönnyen leállítani. Líbiában a humanitárius katasztrófa egynapi bombázással megakadályozható volt, ám a nyugati hadműveletek tovább folytatódtak. Ahelyett, hogy a közvetlen fenyegetés elhárítása után tárgyalóasztalhoz ültek volna Kadhafival, a rezsim szétverésével destabilizálták az országot – és az egész térséget.
„Az intervenciók iránti nyugati lelkesedés időszakának vége” – vonja le a következtetést de Waal. Az amerikai neokonzervatívok által szorgalmazott iraki háború és a liberális Obama-kormányzat idején indított líbiai beavatkozás után mindkét oldalnak jó időre elment a kedve a hasonló kalandoktól – véli.
Logikus gondolat. Csakhogy a Chicago Council on Global Affairs friss közvélemény-kutatása ellentmond de Waalnak. Jóllehet az elnökválasztási kampányban Trump nyíltan izolacionista külpolitikát hirdetett és Clinton is szembefordult saját korábbi irányelveivel, az amerikaiak többsége továbbra is aktív nemzetközi részvételt vár kormányától. A megkérdezettek kétharmada támogatja az Egyesült Államok aktív globális szerepvállalását, és közel 90 százalék gondolja, hogy a jelenlegi katonai szövetségi rendszer előmozdítja az Egyesült Államok külpolitikai céljainak megvalósítását.