Nyomtatás

Az álhírek pszichológiája

2016. december 29.

Az amerikai médiaguru szerint az internetes álhírek terjedéséért jelentős részben a szakértőkkel szembeni növekvő bizalmatlanság és ismerőseinkkel szembeni túlzott bizalmunk a felelős.

Jobban megbízunk a barátainkban, mint a szakértőkben, és ezért nagy árat kell fizetnünk” – írja S. Shyham Sundar médiaprofesszor a New Republicban.

Az amerikai elnökválasztás óta tart a vita az interneten terjedő, sőt onnét a hagyományos médiába átszivárgó álhírekről. Egyes vélemények szerint az álhírek akár egy választást is eldönthetnek, Németországban például sok elemző tart attól, hogy befolyásolhatják a jövőre esedékes választásokat.

Mi magyarázza, hogy gyakran az ordító ferdítések és valótlanságok is akadálytalanul terjednek a kibertérben? Van, aki a hírek testre szabását okolja, mások az olvasók ideológiai elfogultságát hibáztatják.

Sundar kutatásai szerint azonban nem ezek a legfőbb okok, hanem a média tekintélyének és szerepének megváltozása. A hagyományos média szűrőként szolgált: az újság és a televízió megszűrte és ellenőrizte a híreket. A kiélezett hírversenyben a súlyos forráshiánnyal küzdő szerkesztőségeknek erre egyre kevesebb lehetőségük van, ezért egyre többet hibáznak. A hagyományos média hitelvesztését erősítik az ideológiai elfogultságával kapcsolatos vádak. Egyre általánosabb a nézet, miszerint a média szándékosan hallgat el bizonyos kellemetlen tényeket, és az ilyesféle összeesküvés-elméletek néha igaznak is bizonyulnak. Az internet pedig lehetővé teszi, hogy bárki saját kezébe vegye a hírgyártást.

Sundar kutatásai arra engednek következtetni, hogy a közösségi oldalakon különösen könnyen terjednek az álhírek. Amikor Sundar a cikkek hitelességéről kérdezte a kutatásban résztvevő alanyokat, azt találta, hogy hitelesebbnek ítéljük azt a hírt, amelyet barátaink osztottak meg velünk. Még a számítógépes algoritmusok által szelektált cikkek iránt is nagyobb volt a bizalom, mint a hagyományos sajtóban megjelent hírek iránt. Sundar egy másik kutatásából az is kiderül, hogy a barátoktól származó tartalmak esetében ritkábban fogalmazunk meg kételyeket és ritkábban ellenőrizzük a leírtak hitelességét. „Mivel megbízunk a barátainkban, a kognitív szűrőink takarékon működnek, és így a közösségi média közvetítette álhírek könnyebben beszivárognak az elménkbe.”

A helyzetet súlyosbítja, hogy az egyes hírek hitelességének megítélése identitásbeli kérdés is. Mint Sundar legfrissebb kutatása megállapítja, a testre szabott hírek fogyasztói hajlamosak rá, hogy az ideológiai szempontból már megszűrt tartalmakat fogadják el: úgy vélik, ettől lesz egyértelmű, melyik táborhoz tartoznak.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a politika iránt érdeklődők – és nemcsak a szélsőséges nézeteket vallók, hanem a nyitottságot hirdető liberálisok is – egyre inkább homogén ideológiai gettókba zárkóznak, akkor talán még a New York Times véleményét sem tekintjük túlzásnak. A liberális napilap egyenesen „digitális vírusnak” nevezte a Facebookon terjedő álhíreket. Habár minden tábor inkább csak a többiek körében terjedő álhíreket tekinti veszélyesnek.