Hadijelentés a vallásos-szekuláris frontról

2017. január 05.

Az amerikai vallástörténész szerint a vallás körüli viták Keleten és Nyugaton egyaránt arra vezethetők vissza, hogy még mindig fogalmunk sincs, hogyan lehet tartósan összeegyeztetni a liberális demokráciát a nem liberális világnézetekkel.

„A vallás nevében elkövetett erőszakot és diszkriminációt tanulmányozó társadalomtudósok azt állították, hogy a vallás előbb-utóbb el fog tűnni, vagy legalábbis magánüggyé válik a modern ipari társadalmakban. Nem így történt, ezért a tudósok ismét nekiveselkednek a kérdésnek, hogy végre tisztázzák, mi is a vallás helye a demokratikus társadalmakban, illetve hogy miként élhetnek együtt a szögesen ellentétes világnézetek hívei” – olvassuk James Chappel vallástörténész szemlecsokrát a Boston Review-ban.

Bár a haladó gondolkodók a felvilágosodás hajnala óta a halálát hirdetik, a vallás a modern társadalmakban is virágzik. Igaz ugyan, hogy a szekularizáció átalakította a vallásosság természetét, ám a vallás nem veszítette el társadalmi jelentőségét. Olyannyira nem – jegyzi meg Chappel némi iróniával –, hogy gyakran még a fejlett nyugati társadalmak értelmisége és szekuláris politikusai is hivatkoznak rá: a migrációs válságban előszeretettel bírálták a szigorúbb bevándorlási szabályokat követelő jobboldalt a keresztény értékekre hivatkozva.

A különböző világnézetű csoportok együttélése jó esetben békés, ámde ez csak a felszín, és a mélyben húzódó ellentétek néha felszínre törnek. A nyugati világban az abortusz, a melegházasság és a női szerepek körül időről-időre fellángoló vitáknak ugyan édeskevés közük van az erőszakos vallási fundamentalizmusok ügyéhez, de annyi összefüggés mégiscsak van közöttük, hogy a vallás társadalmi szerepével kapcsolatos vita és politikai harc a felvilágosodás kora óta szakadatlanul tart, és máig tisztázatlan.

A főbb frontvonalak is a régiek: a világiak a semleges állam nevében száműznék a vallást a politikából – utal a recenzens Carlo Invernizzi Accetti filozófus könyvére. Accetti a szabvány liberális gondolat jegyében világnézeti szempontból semleges politikát javasol, hozzátéve, hogy a világi politikai elvek elfogadása nem zárja ki, hogy a hívők feladják vallási nézeteiket. Magánszférájukban azt tesznek, amit akarnak, de világnézetüket nem erőltethetik rá polgártársaikra. A vallási konzervatívok viszont elfogadhatatlannak tartják, hogy csak a magánszférában legyenek hívők, hiszen ez tudathasadással járna. Ráadásul a haladó liberális eszmeiség gyakran még a magánszférában, a családon belül is érvényre akarja juttatni az egyéni szabadságra vonatkozó liberális értékeket.

Michael Walzer baloldali filozófus nem akarja a magánszférába száműzni a vallást, hanem ígéretesebb lehetőséget vázol fel. A Metazin által is ismertetett könyvében a polgárjogi aktivizmus egyik vezéralakja abban reménykedik, hogy a vallási normák és narratívák a haladó mozgalmakat is szolgálhatják. Ehhez persze az szükséges, hogy a vallás haladó szellemiségű olvasata erősödjön meg. Szerinte így akár még az iszlám is a humanizmus szolgálatába állítható.

Tetszetős gondolat, a baj csak az, hogy Walzer sem tudja, hogyan győzhetné meg a világi haladó értelmiség a szenvedélyes hívőket arról, hogy vallásuk helyes olvasatáért éppen azokhoz kell fordulniuk, akik nem hisznek a Teremtőben. Ráadásul, mint Elizabeth Shakman Hurd politológus legújabb könyvében megjegyzi, az ilyen külső, paternalista beavatkozás ellentétes a vallásszabadság eszméjével. Sőt, gyakran káros és kontraproduktív is, hiszen a „helyes”, vagyis politikailag korrekt vallásértelmezések intézményesítése, főként jogi elismertetése csak megerősítené a vallási identitásokat.

Mindennek fényében Chappel arra a következtetésre jut, hogy a vallás és a szekularizáció közötti összecsapások aligha jutnak egyhamar nyugvópontra.