Miért pont a szalafiták?

2017. március 09.

A német iszlámtudós szerint nincs sok értelme az iszlám vallás és az erőszak viszonyát általánosságban vizsgálni. Inkább azt kell megérteni, miért olyan vonzó a nyugaton szocializálódott bevándorló fiatalok számára a szalafita eszmékkel vegyített politikai radikalizmus.

Az elmúlt évek iszlám terroristái szalafita környezetből jöttek. De pontosan mit is ígér a szalafizmus?” – teszi fel a kérdést Hazim Fouad német iszlámtudós a Die Zeitban.

Az iszlám vallás és a terrorizmus viszonyának könyvtárnyi irodalma van. A vita leginkább akörül forog, hogy az erőszak mennyiben szerves része magának az iszlám vallásnak. Foudad szerint a meglehetősen meddő vita helyett inkább azt kellene megvizsgálni, hogy a terrorcselekmények elkövetőit hogyan motiváljak a szalafita eszmék.

Foudad egy rövid történeti áttekintésben kitér rá, hogy a szalafizmus csak a 20. században vált politikai ideológiává, mint a vahabitizmus egyik leágazása, miután a vahabitizmus szaúd-arábiai állami doktrínává vált. A radikalizmus eszközévé pedig csak a múlt század végén. Elterjedésében nagy szerepe volt annak, hogy a nyugati hatalmak intenzív kapcsolatot tartottak a szaúdi vezetéssel annak érdekében, hogy hozzájussanak az olajhoz. Foudad szerint a modern szalafita politikai radikalizmus kidolgozója, Abul Al’a Maududi minden bizonnyal a kommunista és a fasiszta totalitarizmus eszméit is felhasználta.

Bár a kortárs szalafiták zöme elutasítja az erőszakot, tény az is, hogy az elmúlt évek terroristái szalafita környezetből valók – írja Foudad. A legtöbbjük ugyan nem mélyen vallásos, de szalafita eszmékre hivatkoznak. Valójában csak az erőszak legitimálásának eszközéül használják a vallási érveket. „A szalafizmus az európai diaszpóra fiataljai számára a radikális ellenkultúrát jelenti.” Jellemző, hogy a terroristák nagyobb része nem első generációs bevándorló, és nem is vallásos közegben nőtt föl. Sokan közülük már a terrorcselekmények előtt is elkövettek erőszakos bűncselekményeket, amelyeket nem vallási vagy politikai okok motiváltak.

A szalafizmus vonzereje Foudad szerint mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy egyszerű világmagyarázatot nyújt a fiatalok számára. Puritanizmusa kitűnően alkalmas arra, hogy kerek világmagyarázattá emelje a modern civilizációval, az elüzletiesedett társadalommal szembeni frusztrációt. A szalafizmus nagyon egyszerű életviteli elveket követel meg, ezért még a „vallási szempontból analfabéta” terroristák számára is viszonylag könnyen befogadható. A szalafizmussal vegyített politikai radikalizmus a közösséghez tartozás érzését és identitást ad a fiataloknak, akik a jó ügy harcosainak érezhetik magukat – véli Foudad. Az iszlám radikalizmus a nyugati második-harmadik generációs bevándorló fiatalok között tulajdonképpen azt a szerepet tölti be, amelyet korábban a többségiek körében a nyugati modernitás ellen lázadó baloldali ellenkultúra – véli Foudad.

Mindebből az következik, hogy az iszlám radikalizmussal szemben, legalábbis a fejlett világban, nem is lehet kizárólag teológiai eszközökkel felvenni a harcot. Az IS-t például egyáltalán nem zavarja vagy hátráltatja, hogy muszlim vallási tudósok – egyebek között a szaúdi főmufti – rendszeresen elítélik, és az iszlámmal ellentétesnek mondják dogmáikat. Ebből persze nem tudjuk meg, hogy akkor hogyan kell felvenni a harcot ellene, ami azért is nagy baj, mert Fuad a brémai Alkotmányvédelmi Hivatal tudományos szakértője, márpedig az elhárításnak nem ártana tudnia, hogy mit tegyen a szalafita radikalizmus térhódítása ellen.