„A mélyállam nem más, mint a köztisztviselői kar, amelyet azzal a kifejezett céllal hoztak létre, hogy korlátozza az elnök hatalmát” – írja a Geopolitical Futuresben Thomas Friedman.

Mióta Donald Trumpot elnökké választották, az amerikai titkosszolgálatok emberei az új elnök iránti bizalom megingatására alkalmas értesüléseket szivárogtatnak ki a sajtónak, és ebből egyre többen következtettek arra, hogy a mélyben létezik egy struktúra, amely a tényleges hatalmat gyakorolja, és ha az elnök nem alkalmazkodik hozzá, akkor fellázad ellene.

David Graham az Atlantic magazinban Erdogan török elnök példáját hozza fel a jelenségre. Ő azt tapasztalta, ugyanis, miközben a korábbinál kevésbé szekuláris elnöki köztársaság megteremtésén fáradozott, az államapparátus egyre növekvő ellenállást fejtett ki, majd a katonaság egy része egyenesen megpróbálta megbuktatni őt. Graham úgy gondolja, hogy ebben az esetben az apparátusnak van igaza, de belátja, hogy az ilyen konfliktusok veszélyes túlhatalmat adhatnak a titkosszolgálatok kezébe.

A New York Timesban Amanda Taub és Max Fisher nem tartja pontosnak a párhuzamot. Szerintük Egyiptom, Törökország vagy Pakisztán esete egészen más, mint Amerikáé, de abban egyetértenek az Atlantic szerzőjével, hogy a konfliktus negatív következményekkel fenyeget. Csakhogy nem elnöki vagy titkosszolgálati túlhatalomtól tartanak, hanem attól, hogy az elnök és az államgépezet az egymás elleni háborúra rendezkedik be a következő években.

George Friedman viszont nem lát semmi különöset abban, hogy az államapparátus igyekszik megzabolázni az elnököt, mivel pont erre találták ki. Csak éppen, mint mindennek, ennek is megvan a maga hátulütője.

A köztisztviselői karról van szó. Létrejöttét egy Carl Schurz nevű német forradalmárnak köszönheti, aki a tábornokságig vitte az amerikai polgárháborúban. Ő javasolta, hogy hozzanak létre a politikától független kormányzati apparátust. A szövetségi állam feladatköre egyre bonyolultabb lett, és képtelenség lett volna minden négy évben új köztisztviselői kart kinevezni. 1871-től vizsgán választják ki a köztisztviselőket, és az elnök nem bocsáthatja el őket védhető indoklás nélkül. Az elnök hatalmának ez a korlátozása szükséges volt. Csakhogy emiatt külön megbízottakat nevez ki az apparátus fölé, mégpedig szám szerint több ezret. Ők viszont már számuknál fogva sem találkozhatnak rendszeresen az elnökkel, vagyis az elnöki akarat közvetítőkön keresztül jut el hozzájuk, és az ő információik is torzultan érnek el az elnök fülébe. A döntéshozatal mechanizmusa ezért bizony elég homályos.

Az államapparátus persze úgy gondolja, hogy jobban ért a dolgokhoz, mint a választott elnök, és meg tudja keseríteni az államfő dolgát. Ennek kifejezetten törvénytelen módja a félig-meddig valótlan tényállítások kiszivárogtatása. Más elnököket sikerült is megzabolázni a múltban, írja Friedman. Trump azonban nem marad a „mélyállam” adósa. Ebből azonban az következik, amit fentebb a New York Times szerzőitől idéztünk: legalább is egyelőre olyan modell van kialakulóban, amelyben a felek tartós lövészárokharcra rendezkednek be.