Az együttérzés is tilos?

2017. június 22.

A liberális író szembeszáll a progresszív mozgalmakban terjedő nézettel, hogy mindenki maradjon a saját kultúrájánál. A rasszizmushoz hasonlítja és a marginalizált csoportokhoz tartozók szempontjából is károsnak tartja a kultúra kisajátítására irányuló törekvést.

„Még szerencse, hogy író vagyok, és nem lapszerkesztő. Ha az lennék, könnyen lehet, hogy hamarosan kirúgnának. Mégpedig ezért az esszéért, amelyben védelembe veszem a kulturális eltulajdonlást” – olvassuk Kenan Malik liberális író cikkét a New York Timesban.

Újabban az identitáspolitikai harcok egyre több ütközetét vívják a kulturális eltulajdonlás frontján. A magyarul gyakran némileg félrevezető módon kulturális kisajátításnak is fordított kifejezés elítélő megnevezése annak, ha egy történelmi igazságtalanságokat elszenvedett kulturális, nemzeti, vallási avagy etnikai kisebbség kulturális hagyományát, történelmét vagy szimbólumait az adott csoporthoz nem tartozó egyén használja fel. Mint arról a Metazin nemrég beszámolt, a kultúra „jogosultság nélküli” használatát sokan a gyarmatosításhoz és a kizsákmányoláshoz hasonlítják, sőt a népirtás előszobájának tekintik.

Malik cikkében két kanadai szerkesztő esetét idézi fel. Hal Niedviecki és Jonathan Kay, a Kanadai Írószövetség lapjának, a Write-nak két szerkesztője egyaránt kiállt az írók azon joga mellett, hogy történelmi igazságtalanságok által sújtott, hátrányos helyzetű csoportokról írjanak. Kijelentéseik botrányt váltottak ki, még rasszizmussal is megvádolták őket. A botrány hatására mindkét szerkesztő kénytelen volt felmondani. De hasonló jellegű botrányba keveredett több művész is. Dana Shutz amerikai festőnek egy 1955-ben rasszista gyilkosság áldozatául esett fekete fiúról készített képe szintén heves tiltakozást váltott ki. Sam Durrantnek az 1862-ben kivégzett 38 amerikai indián őslakosról készített installációját is heves bírálatok érték, aminek hatására a művész elégette az alkotást, és hamvait átadta a dakotai sziú indiánok képviselőinek.

Malik korábbi írásaiban is hevesen bírálta az identitás haladó szellemiségű, önjelölt és hiszterizált határvadászait, akik a társadalmi hierarchiák és előjogok konzervatív védelmezőinek szigorával igyekeznek fellépni a nemi, kulturális és etnikai határsértőkkel szemben. A liberális Malik különösen fájlalja, hogy a korábban rasszizmusnak számító gyakorlat mára viszont az antirasszisták elvévé vált. „Hetven éve a rasszista rádióadók nem játszottak ’fekete zenét’ a fehér közönségnek. Ma az antirasszista aktivisták tiltakoznak ellene, hogy fehér festők feketéket fessenek meg.”

„A kultúrát senki sem sajátíthatja ki, de bárki felhasználhatja”, vallja Malik, és arra figyelmeztet, hogy a kultúra ilyetén „eltulajdonlása” jelentős mértékben hozzájárulhat az előítéletek csökkentéséhez és a történelmi igazságtalanságokkal való szembenézéshez. Hiszen ki más, mint a privilegizált csoportok tagjai hívhatnák föl a figyelmet a marginalizált csoportok tagjaival szembeni igazságtalanságokra?

Malik azt is megjegyzi, hogy a kultúra határainak haladó szellemiségű védelmezői valójában konzerválják a hátrányos csoporton belüli egyenlőtlenséget. Hiszen a kultúrák nevében mindig az adott kultúra képviseletét kisajátító, szintén privilegizált csoportok lépnek fel. Ez különösen igaz a marginalizált csoportokra, amelyek esetében csak az adott elit profitálna a kultúra és a történelem kisajátításával, nem pedig a csoport leginkább marginalizált tagjai.