A digitális demokrácia deficitje

2017. július 23.

Sokan vártak progresszív fordulatot az elmúlt évek interneten szervezett tömegtüntetéseitől. Ma már a baloldali aktivisták is szkeptikusabbak. Az internet valóban alkalmas a rapid politikai mozgósításra, de a sikeres politikához ennél sokkal több kell: valódi közösség- és hálózatépítés.

„Kétségtelen, hogy a közösségi oldalak fontos szerepet játszottak utcai tüntetések, az arab tavasz és az Occupy megszervezésében. Ebből azonban nem következik, hogy ideális eszközei a politikai szervezésnek” – olvassuk Maira Sutton recenzióját Zeynep Tufekci publicista Twitter és könnygáz: az interneten szervezett tüntetések ereje és sérülékenysége című monográfiájáról a Democracy magazinban.

Az elmúlt évtized jelentősebb demonstrációinak többsége online szerveződött. Ám hamar kiderült, hogy az internet nem csak a tiltakozó csoportoknak kedvez, hanem megkönnyíti a kormányok, köztük az autoritárius rezsimek és a diktatúrák dolgát, ha meg akarják figyelni és cenzúrázni akarják ellenfeleiket, köztük a politikai ellenzéket. Ahogyan az egyéb médiát, a kormányok az online felületet is kiismerték, és saját propagandájuk terjesztésére használják. Ettől az internet még kétségkívül lehetőséget ad a nem beavatottaknak is a véleménynyilvánításra, habár nem minden negatív következmény nélkül, gondoljunk csak az álhírek szinte akadálytalan terjedésére.

Tufekci elsősorban nem ezekkel a dilemmákkal foglalkozik, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy a tüntetések internetes szervezése nem pusztán technikai változás: a szervezés módja ugyanis kihat a tüntetések természetére és dinamikájára. A baloldali aktivista szerző és a hasonló beállítottságú recenzens egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy milyen különbségek vannak a Tahrir téri lázadás, a Gezi parki tiltakozás az amerikai Occupy mozgalom tüntetései között: pozitív jelenségnek tekintenek minden tömegmozgalmat, függetlenül attól, hogy mi lett az eredményük.

Az egyének összekapcsolása nyilvánvalóan megkönnyíti a mobilizációt. Az egyének utcára hívásának ugyanis egyik legnagyobb akadálya az, hogy az emberek nehezen tudják megbecsülni, mekkora az elégedetlenek tábora – különösen igaz ez az állami propaganda által uralt médiaterekben, amilyen az egyiptomi. Az internet segít abban, hogy kialakuljon a kritikus tömeg, amely aztán másokat is az utcára csábít: minél nagyobb a tömeg, annál inkább hajlandók csatlakozni hozzá az elégedetlenek. A közösségi oldalak kiválóan alkalmasak a tüntetések logisztikai irányítására is: segítenek a tömeg mozgatásában, a tüntetők élelmezésének megszervezésében.

Csakhogy amilyen könnyű megszervezni, olyan nehéz egyben tartani az online mozgalmakat – állapítja meg Tufekci nyomán Sutton. Mivel a korábbiakhoz képest könnyű az embereket az utcára vinni, a tömeg méretéből nem nagyon lehet következtetni az elégedetlenség mértékére és a tüntetők eltökéltségére. Ennél is nagyobb problémát jelent a konkrét politikai törekvések megfogalmazása. Egy dolog ugyanis az utcára vinni az elégedetleneket, és egészen más a politikai alternatívák kidolgozása és elfogadtatása. Minél általánosabb a kritika, annál könnyebb mozgósítani, ám egyúttal annál nehezebb is lesz a világos víziót és konkrét javaslatokat megfogalmazni és elfogadtatni. 

Tufekci az online szervezés ezen dinamikájának okát a valódi, offline közösségek hiányával magyarázza. Az internet előtt a jelentős tömegmegmozdulások komoly szervezési előkészületeket igényeltek. A mozgósítás elengedhetetlen feltétele volt egy összetartó hálózat kiépítése. Ennek során az elégedetlenek személyes kapcsolatba kerültek: kialakult egy-egy elkötelezett, szolidáris csoport. A hosszas előkészületek egyúttal a pontos követelések megfogalmazására és a hosszabb távú politikai stratégia kialakítására is alkalmasak voltak.

Mindebből pedig az következik, vonja meg a mérleget Sutter, hogy az online közösségépítés önmagában csak tiszavirág-életű mozgósításra alkalmas, a valódi alternatívát felmutatni tudó, egységes és tartós csoportok létrehozásához hagyományos, offline hálózatépítés szükséges.