„Kína társadalmát és gazdaságát súlyos ellentétek jellemzik, és a vezetés ezek között igyekszik egyensúlyozni. Ez szabja meg külpolitikáját is” – olvassuk George Friedman heti elemzését a Geopolitical Futuresben.
Az elemzők világszerte úgy gondolják, hogy a kínai vezetés egy-kettőre ráncba tudná szedni Kim Dzsong-un phenjani diktátort, ha akarná, de nem teszi. Igaz, nyilvánosan meg-megfeddi, bejelenti, hogy nem veszi át az észak-koreai szénszállítmányokat, de Dél-Koreában, Japánban és Nyugaton is általános a vélekedés, hogy ennél több is telne tőle. Bizonyára Kínát is aggasztja az észak-koreai atomfegyverkezés és az egyre újabb rakéták kifejlesztése. Már csak azért is, mert az észak-koreai fegyverekkel szembeállított dél-koreai elhárító rendszer adott esetben Kína csapásmérő képességét is korlátozná. Kína mégsem tesz rendet Phenjanban, és erre hagyományosan azt a magyarázatot szokás adni, hogy az észak-koreai rendszer megrendülése nagy menekültáradatot indítana el Kína felé, továbbá a politikai összeomlás egykönnyen a két Korea egyesüléséhez vezethetne, vagyis nyugatbarát ország épülne ki Kína dél-keleti határán.
Friedman azonban más magyarázattal szolgál Kína kétlelkű Korea-politikájára. Sorra veszi Kína alapvető gyengeségeit. Így például azt, hogy Tibetben, Csang-csiangban és Belső-Mongóliában nem hanok adják a többséget. Igaz, Mandzsúriában már a lakosság fele han. Ezeket a külső területeket Friedman afféle ütköző övezeteknek tekinti, amelyekkel a han birodalom védte magát külső támadás esetére. De a hanok lakta középső területeken belül is nagyok az ellentétek. A part menti sáv ősidők óta élénk kereskedelmet folytat a külvilággal, fogékonyabb a külső impulzusokra, és sűrűn lakott. A belső területek vízszegények és az ottani lakosság évezredek óta nehezebben él. Nagy innen az elvándorlás a keleti parti sáv felé.
A két terület közti ellentétet Mao Ce-tung úgy oldotta meg, hogy elzárta Kínát a külvilágtól és kiirtotta a parti elitet. A nyitás politikájával azonban újratermelődtek a régi ellentétek. Hszi Csian-ping korrupcióellenes kampányai azt hivatottak bizonyítani belső-Kína elmaradottabb vidékeinek, hogy a pártvezetés nem a gazdag keletiek és külföldi partnereik bábja. Közben azonban Kína mégiscsak a külgazdasági kapcsolataiból meríti a fejlődés forrásait, hiszen a belső piac ma sem képes felszívni a növekvő termelést, annak ellenére, hogy a kivitel már csak a bruttó hazai termék 17 százalékát teszi ki, holott tíz éve még 35 százalékát adta. A legnagyobb exportpiac persze Amerika. Ezért Kínának jóban kell lennie az Egyesült Államokkal, csakhogy közben szeretné az amerikaiakkal szemben is biztosítani a kivitel útját a Dél-kínai tengeren át, hiszen sosem lehet tudni, mi történik a távoli jövőben. Ha Amerika valamiért lezárná azt az utat, Kína gazdasági külkapcsolatai súlyos veszélybe kerülnének. Velük a belső életszínvonal, vagyis a belpolitikai stabilitás is. A dél-kínai tengeri útvonal pótlását célozza az „Egy övezet, egy út” kezdeményezés, amely a valamikori szárazföldi selyemút nyomvonalán hivatott áruszállítási és együttműködési kapcsolatrendszert kiépíteni. Ez az út azonban igen instabil régiókon vezet át, és különben is csak hosszú idő múltán, valamint hatalmas beruházások révén épülhet ki.
Ezért tartja Peking sürgősnek, hogy miközben éppen a nyugati kapcsolatrendszer fenntartása a cél, mégis vállalja a konfrontációt a Nyugattal és szövetségeseivel is a Dél-kínai tengeren. Kína tehát védekező lépéssorozatnak látja azt, amit a külvilág militarista expanziónak: támaszpontokat létesít az ottani szigetvilágban, és ezzel konfliktust teremt Amerikával és szövetségeseivel. Ezt a feloldhatatlan ellentmondást Kína jobb híján elterelő műveletekkel próbálja enyhíteni, és ezt a célt szolgálja az észak-koreai probléma életben tartása. Friedman megjegyzi azonban, hogy ez csak ideig-óráig működőképes megoldás.