„A radikális jobboldali AfD sokat profitált abból, hogy a bevándorlás kérdése vált a német választás központi témájává. De vajon tartós lesz-e az AfD előretörése?” – teszi fel a kérdést Cas Mudde populizmus-szakértő a Guardianben.
A német és a nemzetközi sajtó egyaránt az Alternative für Deutschland párt sikerét nevezte a Bundestag-választás legfontosabb fejleményének. A radikális bevándorlásellenes kommentátorok szimpatizánsai az AfD jelentős megerősödésében annak bizonyítékát látták, hogy visszaütött a bevándorláspárti politika és megbuktak az európai föderalizációs tervek. A bevándorlást jó szemmel nézők pedig komoly félelmeiknek adtak hangot. Körükben mérsékeltnek számít az az értelmezés, hogy Németországot is megfertőzte a Nyugaton egyre inkább elterjedő populista vírus. Mások már a Merkel-éra végének kezdetéről beszélnek. Van, aki – bár túlzásnak tartja az AfD sikere kapcsán a Weimari Köztársaság bukásával példálózni – attól tart, hogy Merkel kénytelen lesz újabb bevándorlásellenes fordulatot venni és lemondani az EU további integrációjáról. A konszenzuális demokráciát és a mérsékelt politikai kultúrát szinte mindenki temeti. A baloldaliak jellemzően a keleti tartományokat okolják. Az AfD keleti népszerűségét az NDK szellemi örökségének tekintik: az autoritárius diktatúrával kapcsolatos nosztalgiával, az NDK-s kispolgári irigységgel és patologikus frusztrációval magyarázzák.
Sőt, van, aki szerint a választások után a német demokrácia 1949 óta a legnagyobb kihívással néz szembe. A Washington Post egyenesen történelmi cezúrától, az antiszemitizmus visszatérésétől és az iszlamofóbia hasonló mértékű térnyerésétől tart, amely Németország és az egész EU jövőjét veszélyezteti. Többek szerint az AfD megerősödése azt bizonyítja, hogy a rasszizmus a német társadalomban mindig is ott lappangott. Egyes kommentátorok pedig egyenesen arra ragadtatják magukat, hogy az AfD parlamentbe jutása kapcsán a náci múlttal való német szembenézést kudarcnak ítéljék. Akadnak, akik – összhangban Sigmar Gabriel külügyminiszterrel és a Zöldek elnökével – náci pártnak nevezik az AfD-t.
Mudde szerint a fenti aggodalmak eltúlzottak. Igaz, nem azt vitatja, hogy az AfD szélsőjobboldali párt, holott egyelőre inkább laza mozgalom, amelynek tagjai egyetlen ügy köré szerveződnek, vagyis politikai értelemben nem egységesek, különben pedig békés eszközöket alkalmaznak. (A jobboldali elfogultsággal aligha vádolható Bertelsmann Alapítvány felmérése szerint az AfD programja csak a bevándorlásellenesség ügyében szélsőséges.) Mudde más oldalról igyekszik hűteni a kedélyeket. Azzal biztatja a szorongókat, hogy az AfD nem lesz feltétlenül sikeres. Az AfD sikerének záloga az volt, hogy 1,2 millió új szavazót sikerült mozgósítania a tömeges bevándorlás ellenzésével. Ám az AfD zömében új szavazói nem a radikális pártot támogatták, sokkal inkább a többi párt ellen szavaztak: felmérések szerint az AfD-t választók 60 százaléka protesztszavazó, és csak minden harmadik az AfD valóban elkötelezett híve. Ez pedig jelentősen korlátozza az AfD további erősödésének lehetőségét – véli Mudde. Az AfD elutasítottsága ugyanis rendkívül magas, vagyis a mérsékelt szavazók szükség esetén összezárnak ellene – mint ahogyan ez Franciaországban a Nemzeti Front esetében már többször megtörtént. Igaz, ott többségi és kétfordulós választási rendszer van, Németországban pedig egyfordulós és arányos.
Arról nem is beszélve – folytatja Mudde –, hogy az AfD is könnyen a parlamentbe jutó radikális jobboldali pártok sorsára juthat. Itt aztán Mudde saját magával kerül ellentmondásba, hiszen mindvégig szélsőséges pártnak minősítette az AfD-t, majd egyszer csak arról ír, hogy nagyon is sokszínű ez a párt. A pártvezetésben mérsékeltebb polgári konzervatívok is vannak, és a parlamentbe jutott AfD képviselőknek szerinte csak nagyjából harmadát teszik ki azok, akiket szélsőségesnek minősít. Mudde úgy gondolja, hogy az ilyen sokszínűség gyakran vezet pártszakadáshoz. Ennek fényében pedig aligha valószínű, hogy az AfD koherens parlamenti frakciót és komoly bázist alakíthat ki. Mire cikke megjelent, már el is kezdődött az AfD szakadása.