Nyomtatás

Jobboldali identitáspolitika

2018. április 24.

Egyre több kutatás állítja, hogy az identitáspolitika nem kizárólag a baloldalra jellemző. Donald Trump sikerének kulcsa is a szimbolikus identitáspolitika. Amiből liberális szerzők azt a következtetést vonják le, hogy a baloldalnak a mostaninál jobb identitáspolitikára van szüksége, ha hatalomra akar jutni.

„Politológusok tényekkel igazolják, amit már a 2016-os elnökválasztás óta mindenki gyanít: a liberális identitáspolitikát bíráló konzervatívok és republikánusok maguk is identitáspolitikát folytatnak” – foglalja össze Jane Coaston, a liberális Vox magazin publicistája Lilliana Mason és Julie Wronski politológusoknak az ideológiai megosztottság természetét vizsgáló friss tanulmányát.

Az elmúlt években az identitáspolitika kifejezés elsősorban a nők, a melegek és az etnikai kisebbségek jogait középpontba állító irányzat megnevezésére volt használatos. A kifejezést használó liberális és konzervatív kritikusok arra akarták felhívni vele a figyelmet, hogy a baloldali identitáspolitika a társadalmi megosztottságot és a sérelmi politizálást erősíti. Általánosabb értelemben azonban identitáspolitikának tekinthető minden olyan politika, amely a különböző társadalmi és kulturális csoportok sajátosságait állítja a középpontba.

Mason és Wronksi is ebben a tágabb értelemben használja a kifejezést. Kutatásukban megállapítják, hogy a republikánusok számára még fontosabbak az identitáspolitikai kérdések, mint a baloldali választók számára. Csak éppen a jobboldali szavazók számára nem a marginalizált kisebbségek, hanem a fehérek és a keresztény értékek képezik az identitáspolitika alapját. Donald Trump választási sikerének kulcsa az volt, hogy ügyesen megválasztott identitáspolitikai retorikájával sikeresen mozgósította a jobboldali szavazókat.

Egy másik kutatás, amelyet Thomas B. Edsall, a New York Times liberális kolumnistája ismertet, arra is választ ad, hogyan működött pontosan a trumpi identitáspolitika. Marc Hetherington és Jonathan Weiler politológusok hamarosan megjelenő tanulmányukban kimutatják, hogy Donald Trump népszerűségét az amerikai múlttal kapcsolatos nosztalgikus szólamoknak köszönhette. Amerika naggyá tételével és a mexikói kerítéssel kapcsolatos ígéretei egyaránt azt sugallták a jobboldali választóknak, hogy vissza lehet hozni a globalizáció előtti aranykort. Hozzátehetjük, hogy Justin Gest Trump híveiről és a Brexit támogatóiról írt tavaly megjelent monográfiájában (Az új kisebbség: a fehér munkásosztály politikája a bevándorlás és az egyenlőtlenség korában) azt is bemutatja, hogy Trump vidéki kétkezi munkás híveinek zöme tisztában volt vele, hogy az aranykor nem hozható vissza. De már azt is nagyra értékelték, hogy valaki végre megszólítja őket, és foglalkozik a félelmeikkel és a problémáikkal.

Mindebből pedig az következik – vonja le a következtetést Nancy LeTourneau a Washington Monthly hasábjain –, hogy a demokratáknak nem elég józan érvekkel és gyakorlatias javaslatokkal előállniuk. Mivel Trump választói az elnök ígéreteit sokkal inkább szimbolikus gesztusnak mintsem teljes mértékben megvalósítható tervnek tekintették, akkor sem fognak nagyot csalódni, ha az ígértek mégsem válnak valóra. Szimbolikus identitáspolitika csak egy másik identitáspolitikával győzhető le. A baloldal csak akkor győzhet, ha olyan identitáspolitikát képvisel, amely a republikánusokénál is szélesebb rétegeket képes megszólítani.