„Hogy mi történik, ha azért kínálunk alapjövedelmet, hogy ne dolgozzanak az emberek? Hát az, hogy nem fognak dolgozni” – írja már cikkének címében Charles Lammam és Hugh MacIntyre a torontói Financial Post hasábjain.
A szerzők a konzervatív, pontosabban libertárius hírben álló vancouveri Fraser Intézet kutatói, és már három évvel ezelőtt tanulmányt jelentettek meg a témáról. Emlékeztetnek rá, hogy ez már akkor sem volt épp korai vállalkozás, mivel ötven éve kelt a kanadai szenátus határozata, melyben az olvasható, hogy „eljött az alapjövedelem ideje”. Cikkükkel arra reagálnak, hogy a parlament költségvetési hivatalának friss számításai szerint az alapjövedelem bevezetése kétszer akkora kiadással járna, mint amennyit az állam megtakarítana a cserében megszűnő szociális támogatásokkal. Ezt a következtetést annak a kísérleti programnak a számaiból vonták le, amely Ontario államban folyik: ott a kísérlet résztvevői évente pár cent híján 17 000 dollárig (körülbelül 11 000 euróig) terjedő feltétel nélküli jövedelemben részesülnek. Érdekes módon Kenyában is folyik ilyen kísérlet, éspedig 6 000 résztvevővel. A Business Insider tavaly decemberben, az első hónap után azt jelentette, hogy már meg is bukott, mivel az emberek alkoholra és más haszontalan dolgokra költik a hirtelen jött pénzt. Ezen az alapon a gazdasági lap már „a kor legnagyobb mítoszának bukásáról” ír, mindenesetre a kísérletet tizenkét éves távra tervezik Kenyában.
A legismertebb alapjövedelem-kísérlet Finnországban zajlik, kétezer fővel. Tavasszal a hatóságok úgy döntöttek, hogy a jövő évre már nem kérnek rá pénzt a költségvetésből, és ezt a nemzetközi sajtó javarészt úgy értelmezte, hogy a finn kormány két év után feladta az alapjövedelem tervét. A hatóságok cáfolják ezt, és egyelőre nem hajlandók értékelni az eredményt, hanem megvárják az év végét. Addig folytatódik a kísérlet, s azután következik majd az elemzés és a következtetések levonása.
Közben az Egyesült Államokban tíz év alatt 10-ről 48 százalékra nőtt azok aránya, akik támogatják a feltétel nélküli alapjövedelem elvét. Olaszországban pedig szerepel az új kormánykoalíció két pártjának szerződésében, hogy az Öt Csillag Mozgalom programjának megfelelően bevezetik „az állampolgári jövedelmet”. Ez azonban nem egészen felel meg a valóságnak. Előbb ugyanis „megerősítik” a foglalkoztatáspolitikai intézményhálózatot. Ezen kívül, ha majd valamikor jövőre bevezetik az új rendszert, csak munkanélküliek részesülhetnek az alapjövedelemben, és csak abban az esetben, ha legalább egyet elfogadnak a nekik felajánlandó állások közül. Ez pedig jobban hasonlít a ma is létező álláskeresési támogatásra, mint az „állampolgári jövedelemre”.
A két kanadai szerző felidézi, hogy ehhez hasonló próbálkozások már negyven-ötven évvel ezelőtt is zajlottak Kanadában és az Egyesült Államokban, és igen egyértelmű volt az eredmény. A kedvezményezettek a juttatás birtokában (havi óraszámban számolva) kevesebbet dolgoztak, mint korábban. A 90-es években Kanadában szigorították is a szociális juttatások feltételeit, és ez a munkanélküliség csökkenését eredményezte. 18 év alatt 12-ről 6 százalékra csökkent a munkanélküliség arányszáma. A szerzők abban látják a magyarázatot, hogy a munkaerőpiachoz lazán kötődő rétegeknél a feltétel nélküli jövedelem a kívánttal ellentétes hatást vált ki, a náluk integráltabbaknak pedig nincs rá szükségük. A szegénység enyhítésével a mai, célzott juttatások is megbirkóznának, ha az okok csakis pénzügyiek lennének. De ez nem így van. Az integrációs problémák felerősítik a drogfüggőség és a bűnözés jelenségeit, és ezek mélyítik a társadalom peremén élők szegénységét. Ezen mit sem változtatna az alapjövedelem bevezetése.