Nyomtatás

Baloldal a 22-es csapdájában

2018. május 29.

Európában a balközép pártok eltávolodtak bázisuktól – véli a neves cambridge-i politológus. És egykönnyen nem is találhatnak vissza hozzá. Nem látszik ugyanis, hogyan lenne megvalósítható a szociáldemokrácia, akár nemzeti, akár uniós szinten.

A baloldal megújulásának legnagyobb akadálya az európai integrációval kapcsolatos baloldali bizonytalanság” – olvassuk Christopher Bickertonnak, a Cambridge Egyetem politológusának cikkét a baloldali New Statesmanben.

A balközép pártok Európa-szerte válságban vannak. Szavazóik egy részét a populista nacionalisták, másokat pedig az új alternatív, vagy radikális baloldali mozgalmak csábították el. A hagyományos szociáldemokrata eszmékre nincs nagy kereslet, pedig nő a társadalmi egyenlőtlenség, és erősödnek a kapitalizmussal szembeni kritikák.

Bickerton elsősorban azzal magyarázza a baloldal gyengeségét, hogy pártjai a nyolcvanas-kilencvenes években piacbarát fordulatot vettek. A blairi Harmadik Út és az Új Közép schröderi politikája az állami újraelosztás csökkentését szorgalmazta, amit Bickerton a nagytőkével történő kiegyezésként értékel. A piacpártivá lett baloldali kormányok idején még a hagyományosan újraelosztáspárti skandináv államokban is nőtt az egyenlőtlenség. A 2008-ban kirobbant gazdasági válság után a balközép pártok ennek ellenére is támogatták a megszorításokat. Bickerton szerint mindez részben arra vezethető vissza, hogy a pártok fölött átvette az irányítást az urbánus értelmiség, amelynek nem nagyon volt fogalma a szociáldemokraták bázisszavazóinak, mindenekelőtt a bérből és fizetésből élő kétkezi munkásoknak és kispolgároknak az igényeiről.

Bickerton tudni véli, mi a baloldal megújulásának kulcsa: vissza kell térni a hagyományos szociáldemokrata értékekhez. Nyomban megállapítja azonban, hogy ez nem nagyon lehetséges. A szociáldemokrácia alapeszménye szerint a demokratikus politikának kordában kell tartania a piacokat, és jelentős állami beavatkozással kell gondoskodnia a jólétről. Ehhez pedig erős államra van szükség. Az állam aligha regulázhatja meg a piacokat, hiszen a multinacionális vállalatok könnyen továbbállhatnak, ha nincs ínyükre az állami beavatkozás. A globális kapitalizmus kényszerzubbonya eleve nagyon kevés mozgásteret hagy a nemzetállamoknak. Ráadásul az európai baloldal lemondott a nemzetállamról, és helyette az európai integrációt, sőt akár az Európai Egyesült Államok létrehozását támogatja. Ennek felel meg egyrészt a kozmopolita eszmék felkarolása, másrészt a piacpárti gazdaságpolitika: a baloldali kormányok az uniós jogharmonizációra hivatkozva vezettek be olyan megszorításokat, amelyeket a nemzeti politika keretein belül nehezen tudtak volna meglépni. Az euró bevezetésével aztán még tovább csökkentették saját mozgásterüket.

Bickerton elismeri, hogy egy egységes EU-s kormány elvben erősebb lehetne, mint a nemzetállamok, és elvben nagyobb lehetőséget kínálna a szociáldemokrácia feltámasztásához. Valójában azonban, bár az Unió időnként egységesen lép fel a transznacionális vállalatok ellen, az EU szuverenitása még a nemzetállamokénál is gyengébb. Mint a gazdasági válságra adott európai válaszokat elemző könyvében a Metazinból is ismert Claus Offe marxista szociológus is rámutatott, az európai integráció gyengíti a nemzetállami szuverenitást, az uniós szuverenitást viszont nem erősíti. Ami nem is meglepő, hiszen az uniós kormányzás a széttartó nemzetállami érdekek érvényesítési terepe. Bickerton szerint ezért bármilyen szép is elméletben, a páneurópai szociáldemokrácia még nehezebben megvalósítható, mint a nemzetállami.