A nemzetépítés receptje

2018. május 31.

A tekintélyes szociológus szerint a stabil állam alapja az erős központi hatalom, a közös nyelv és az etnikai törésvonalakon átívelő civil társadalom. Ezek nélkül a demokrácia az állam széteséséhez vezethet. Ezért a kívülről szorgalmazott modernizálás többet árt, mint amennyit használ.

„Miért esnek szét egyes államok az etnikai törésvonalak mentén, miközben sok más, etnikai szempontból szintén sokszínű állam évszázadokon át egyben marad? Más szóval, mitől lesz sikeres avagy sikertelen a nemzetépítés?” – foglalja össze Andreas Wimmer, a New York Egyetem szociológusa, a nacionalizmus szakértője legújabb könyvének fő kérdését az Aeon magazinban.

Szociológusok és politológusok évtizedek óta keresik a sikeres nemzetépítés receptjét. A kérdés különösen a kelet-európai rendszerváltás, leginkább a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása óta kap nagy figyelmet, mindenekelőtt azonban a délszláv háborúk és a volt szovjet területek etnikai konfliktusai miatt. A világ akkor azt tapasztalhatta, hogy a demokratizáció gyakran az addig részben lappangó etnikai ellentétek robbanásszerű felerősödésével járhat. Sőt, folytatja Wimmer, gyakran a régóta demokratikus, fejlett államokban is elszakadási törekvések nyernek teret, mint Spanyolország vagy Belgium, sőt Skócia példája mutatja.

Wimmer vitába száll az etnikai korporativizmus divatos elméleteivel. A tartós állami stabilitás legfontosabb elemének az etnikai szakadékok áthidalását látja. A soknemzetiségű országokban akkor sikeres az államépítés, ha a különböző etnikai csoportok tagjai között szoros spontán civil kapcsolat alakul ki. Ha mindennapi kapcsolatot teremtenek közöttük a klubok, az egyházak és egyéb civil társadalmi szerveződések, akkor az etnikai megosztás politikája nem lesz sikeres. Ez a fogalmazás arra utal, hogy ha Wimmer kifejezetten nem állítja is, alighanem általában előnyösebbnek tartja a soknemzetűségű államok fennmaradását. (Vajon a Szovjetunióét is annak tartotta volna?) Az ilyen esetekben, fejtegeti, mint például Svájcban, ahol a különböző nyelvi közösségek tagjait aktív társadalmi együttműködés kötötte össze, a politikát nem az etnikai törésvonalak határozták meg, ezért senki nem érzi kizárva magát a hatalomból. Ez pedig az összetartás érzésének megerősödésével jár.

Ahol viszont erős a társadalom etnikai megosztottsága, mint például Belgiumban, ott a politika is könnyen etnicizálódik, és minden kérdés a nyelvi és az etnikai csoportok viszonyában értelmeződik. Ez pedig szükségképp az etnikai megosztottság erősödésével, és a kisebbségek elszigetelésével fog járni, ami pedig az állam stabilitását veszélyezteti. Wimmer statisztikai adatokkal is alátámasztja tézisét, majd nem mulasztja el megjegyezni, hogy az adatok tanúsága szerint a stabil kormányzás esélyét jelentősen növeli a közös államnyelv (ez a többnemzetiségű államokban többnyire nem áll fönn) és a demokratizálódás előtt meglévő erős központi hatalom.

„Nem a demokrácia hozza létre a nemzeteket. A megszilárdult nemzetek sokkal könnyebben demokratizálódnak” – vonja le a következtetést Wimmer. Kutatásainak fényében igencsak megkérdőjelezi, hogy mennyiben lehet sikeres a demokrácia terjesztésének nyugati kísérlete. Mivel a stabil állam csak erős civil társadalomra épülhet, külső hatalom csak ritkán próbálkozhat sikeresen a demokrácia intézményeinek bevezetésével. Már csak azért is – folytatja Wimmer –, mert az olyan intézmények, amelyeket külföldi szervezetek (például a nemzetközi jótékonysági szervezetek) hívnak életre és tartanak fenn, egyáltalán nem erősítik a társadalmi együttműködés szövetét. Wimmer felidézi, hogy kutatások szerint a külföldi segélyek nemhogy növelték volna, hanem még gyengítették is az állam iránti bizalmat. „A nemzetépítést az állampolgároknak és az országok politikusainak kell megvalósítaniuk” – zárja esszéjét Wimmer.