„Miért esnek szét egyes államok az etnikai törésvonalak mentén, miközben sok más, etnikai szempontból szintén sokszínű állam évszázadokon át egyben marad? Más szóval, mitől lesz sikeres avagy sikertelen a nemzetépítés?” – foglalja össze Andreas Wimmer, a New York Egyetem szociológusa, a nacionalizmus szakértője legújabb könyvének fő kérdését az Aeon magazinban.
Szociológusok és politológusok évtizedek óta keresik a sikeres nemzetépítés receptjét. A kérdés különösen a kelet-európai rendszerváltás, leginkább a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása óta kap nagy figyelmet, mindenekelőtt azonban a délszláv háborúk és a volt szovjet területek etnikai konfliktusai miatt. A világ akkor azt tapasztalhatta, hogy a demokratizáció gyakran az addig részben lappangó etnikai ellentétek robbanásszerű felerősödésével járhat. Sőt, folytatja Wimmer, gyakran a régóta demokratikus, fejlett államokban is elszakadási törekvések nyernek teret, mint Spanyolország vagy Belgium, sőt Skócia példája mutatja.
Wimmer vitába száll az etnikai korporativizmus divatos elméleteivel. A tartós állami stabilitás legfontosabb elemének az etnikai szakadékok áthidalását látja. A soknemzetiségű országokban akkor sikeres az államépítés, ha a különböző etnikai csoportok tagjai között szoros spontán civil kapcsolat alakul ki. Ha mindennapi kapcsolatot teremtenek közöttük a klubok, az egyházak és egyéb civil társadalmi szerveződések, akkor az etnikai megosztás politikája nem lesz sikeres. Ez a fogalmazás arra utal, hogy ha Wimmer kifejezetten nem állítja is, alighanem általában előnyösebbnek tartja a soknemzetűségű államok fennmaradását. (Vajon a Szovjetunióét is annak tartotta volna?) Az ilyen esetekben, fejtegeti, mint például Svájcban, ahol a különböző nyelvi közösségek tagjait aktív társadalmi együttműködés kötötte össze, a politikát nem az etnikai törésvonalak határozták meg, ezért senki nem érzi kizárva magát a hatalomból. Ez pedig az összetartás érzésének megerősödésével jár.
Ahol viszont erős a társadalom etnikai megosztottsága, mint például Belgiumban, ott a politika is könnyen etnicizálódik, és minden kérdés a nyelvi és az etnikai csoportok viszonyában értelmeződik. Ez pedig szükségképp az etnikai megosztottság erősödésével, és a kisebbségek elszigetelésével fog járni, ami pedig az állam stabilitását veszélyezteti. Wimmer statisztikai adatokkal is alátámasztja tézisét, majd nem mulasztja el megjegyezni, hogy az adatok tanúsága szerint a stabil kormányzás esélyét jelentősen növeli a közös államnyelv (ez a többnemzetiségű államokban többnyire nem áll fönn) és a demokratizálódás előtt meglévő erős központi hatalom.
„Nem a demokrácia hozza létre a nemzeteket. A megszilárdult nemzetek sokkal könnyebben demokratizálódnak” – vonja le a következtetést Wimmer. Kutatásainak fényében igencsak megkérdőjelezi, hogy mennyiben lehet sikeres a demokrácia terjesztésének nyugati kísérlete. Mivel a stabil állam csak erős civil társadalomra épülhet, külső hatalom csak ritkán próbálkozhat sikeresen a demokrácia intézményeinek bevezetésével. Már csak azért is – folytatja Wimmer –, mert az olyan intézmények, amelyeket külföldi szervezetek (például a nemzetközi jótékonysági szervezetek) hívnak életre és tartanak fenn, egyáltalán nem erősítik a társadalmi együttműködés szövetét. Wimmer felidézi, hogy kutatások szerint a külföldi segélyek nemhogy növelték volna, hanem még gyengítették is az állam iránti bizalmat. „A nemzetépítést az állampolgároknak és az országok politikusainak kell megvalósítaniuk” – zárja esszéjét Wimmer.