„Zuckerberg hárítja a felelősséget, de attól még igaza van. Az amerikai demokrácia felépítésében központi szerepe volt annak, hogy az állam támogatta a sajtót” – kommentálja Will Mayer, a Columbia Journalism Review publicistája Mark Zuckerberg véleményét arról, hogy miképp kellene megtisztítani a Facebookot az álhírektől, és támogatni a minőségi újságírást.

Mint ismeretes, a Facebook alapítója a felhasználók aktív bevonásával szeretné kigyomlálni a közösségi oldalról az álhíreket. Mayer egyetért a kritikusokkal, akik szerint Zuckerberg a felhasználók ingyenes dolgoztatásával azt akarja elkerülni, hogy neki kelljen fizetnie az álhírek elleni harcot. Zuckerberg egyúttal elutasította, hogy a Facebook fizessen a másutt előállított tartalmakért, amelyeket megjelenít a maga felhasználóinak. Helyette inkább azt javasolta, hogy az állam jobban támogassa a minőségi újságírást. Amiért persze szintén kapott hideget-meleget. Bírálói nem mulasztották el megjegyezni, hogy a sajtó bevételeinek zuhanása egyebek között a Facebooknak is köszönhető. Vagyis Zuckerberg az állammal fizettetné meg a sajtó bevételkiesését, amelyet részben ő maga okozott.

Mayer nem vitatja, hogy Zuckerbergnek a média nagyobb állami támogatására vonatkozó felvetése képmutató és cinikus. Mindazonáltal ő is úgy gondolja, hogy a demokrácia szempontjából elengedhetetlen lenne a sajtó állami dotációja. A kérdés rendkívül érzékeny, hiszen az állami segítség azonnal a részrehajlás vádját vetné föl, a hirdetésekből eltartott, piaci alapon működő újságírással ellentétben. Meyer szerint viszont a történelem igazolja, hogy pártatlanul is megvalósítható a jelentős állami beavatkozás. Felidézi Robert McChesney és John Nichols híres monográfiáját az amerikai média történetéről, amely rámutat, hogy a hirdetési bevételekre épülő újságírás csak másfél százada jött divatba. Előtte az állam különféle támogatásokkal tartotta életben a sajtót. Az amerikai posta az 1790-es évektől 90 százalékos kedvezménnyel terjesztette a lapokat. Ez a módszer pártsemleges volt, hiszen kormánypárti és ellenzéki orgánumoknak egyaránt járt. Sőt, McChesney és Nichols kutatásai szerint a külügyminisztérium közvetlen anyagi támogatást is adott helyi és országos lapoknak. Ezt persze már akkor is sokan pártpolitikai propagandatámogatásnak tartották, ám McChesney és Nichols szerint az esetek többségében nem pártalapon osztogatták. Sőt, az állami támogatások nélkül a média sokkal egyszínűbb lett volna, mert a kis közösségek biztosan nem tudtak volna több, különböző beállítottságú lapot eltartani.

Mayer nem mulasztja el megemlíteni, hogy ma az Egyesült Államok sokkal kevesebbet fordít a közmédia fenntartására, mint más fejlett demokráciák. Amerikában egy főre mindössze másfél dollár közmédia-kiadás jut, miközben Finnország 100 dollárt, az Egyesült Királyság pedig 80 dollárt költ erre a célra lakosonként. Meyer mindebből azt a következtetést vonja le, hogy legalábbis megfontolandó lenne komolyan venni Zuckerberg javaslatát.