A jómódú kisebbség esztétikai élvezeteit a kispénzű többség pénzéből támogatják. Miért kell közpénzt költeni operaelőadásokra? Netán a többség szórakozását is támogatni kellene? Vagy semmit sem?

A londoni Barbican Arts Centre igazgatója azon az alapon kért nagyobb támogatást az operaelőadásoknak, hogy "nehéz, igényes műfajról" van szó.

"Mi olyan nehéz abban - vág vissza egy kritikus -, hogy beülünk egy kényelmes székbe, és hallgatjuk a zenét? A büfében hozzájutni egy pohár italhoz valóban erőfeszítéssel jár, de azért a legtöbb ember napi munkájához képest nem túl nehéz. Ahogy elnézzük a Covent Gardenből távozó jól táplált és jól öltözött hölgyeket és urakat, nem az a benyomásunk, hogy nagy szellemi vagy fizikai erőfeszítésen estek túl."

Valami bulvárlap demagóg kritikusa beszél így? Nem, John Carey, a 71 éves oxfordi irodalomtörténet professzor, aki harminc éven át volt a Times fő könyvkritikusa.

Nemrég jelent meg a tudós kritikus Mire jók a művészetek? című kötete. Lucasta Miller ebből az alkalomból a Guardianben megrajzolja Carey portréját. Megismerjük a szerény, kispolgári családból származó professzor egész pályáját a szellemi élet csúcsáig.

Nem ez az első pamflet, amelyben Carey síkra száll a sznobizmus ellen. A legjobban az háborítja föl, hogy az oxbridge-i "don"-ok szerint az egyszerű emberek örömei semmit sem érnek az ő fennkölt élvezeteikhez képest.

Az értelmiség és a tömegek című, 1992-ben megjelent vitairatában odáig megy el, hogy T. S. Eliot és Virgina Woolf gépírónőkről és bolti lányokról tett lenéző megjegyzéseit a fasizmussal rokonítja.

De a sznobizmus nagy ostorozója sem egészen következetes. Ahogy elmélyedünk a könyvben - írja Miller -, egyre inkább úgy érezzük, Carey mégiscsak szeretné azt hinni, hogy a Lear király jobb, mint egy szappanopera.