Középiskolások és egyetemisták körében hódít az új fasiszta divat. Közösségi élményt nyújt, és hozzá ideológiát: nosztalgiát a Mussolini-korszak iránt, továbbá erőszak-kultuszt. Elvben tilos volna, s talán ez benne a legvonzóbb.

„A harmadik évezred fasisztáinak nevezik magukat. Ősi értékekre hivatkoznak, és az erőszak kultuszát gyakorolják. Rómából kiindulva híveket toboroznak egész Olaszországban” – mutatja be Gianluca Di Feo az Espressóban az új szélsőjobboldali mozgalmat abból az alkalomból, hogy egy évi munkával elkészült egy fotós és egy író könyve a Pound Házról és népéről.

Ezra Pound, a neves amerikai költő a század nagy angol íróinak felfedezői közé tartozott, de saját költői munkássága is korszakalkotó volt. A húszas évek Olaszországában Mussolini hívéül szegődött. A háború utolsó szakaszában a fasiszta olasz rádióban az Egyesült Államok ellen szónokolt, és 1945-ben csak az mentette meg a börtöntől, hogy elmebetegnek nyilvánították. Az ő nevét viseli az a római épület, amelyet egy szélsőjobboldali csoport foglalt el és tett egy mozgalom központjává.

A Pound Ház honlapjáról megtudhatjuk, hogy a szimpatizánsok tucatnyi ingatlant foglaltak el Rómában és más városokban, s ezek közül három a házfoglalók lakóhelyéül is szolgál, köztük maga a központ. Könyvesboltokból, helyi egyesületekből és kocsmákból azonban egész országos hálózat szövődött és fedezhető fel a honlapon.

A mozgalom Ezra Pound nyomán harcot hirdet az uzsorának nevezett kamat ellen, ellenfélnek nevezi a globális tőkét, önköltségi áron adatna lakást a polgároknak, és közben a fasizmus hagyományát kívánja folytatni.

A könyvben tagjai és vezetői egyaránt fasisztának nevezik magukat, és úgy gondolják, hogy ez olyasvalami, ami kívül áll a jobboldal és a baloldal fogalmán. A fényképek közül az Espresso újságírója azt találja a legjellemzőbbnek, amelyen a félkatonai kiképzésben részesülő férfiak kéttucat fős alakulata látható többé-kevésbé katonás sorokban.

A legmélyebb benyomást mégis egy másik kép tette rá: ezen fiatal lányok láthatók, amint átszellemülten, de egyúttal vidáman lendítik karjukat a fasiszta köszöntésre. Di Feo úgy látja, hogy ebben a mozgalomban a szereplők közösségre találnak, és úgy érezhetik, hogy tesznek valamit a társadalmi igazságtalanságok ellen. Vagyis olyan politikai elkötelezettségre nyújt terepet a fasiszta mozgalom, „amelyről a szétesőben lévő baloldal már régen lemondott”. Nem véletlen, hogy a fasisztáknak a gimnáziumokban és az egyetemeken is sikerül híveket toborozniuk. És közben olyan körzetekben is aktívak, olyan rétegeket is igyekeznek megnyerni, amelyek a baloldal hagyományos tartalékai voltak: sikerrel tevékenykednek a külvárosokban, továbbá a hajléktalanok, a szegénységbe lecsúszók és az idősek között.

A szerző egymás után idézi a könyvben megszólaló fiatalokat, akik lelkesen beszélnek a fasizmus szépségeiről, majd felteszi a kérdést: „Hát nem tiltotta meg Olaszországban a törvény a fasiszta párt újraszervezését?”