„Kína és Oroszország ambíciója egyre nő, az Egyesült Államok ereje és akarata viszont hanyatlik” – írja a Foreign Policy hasábjain Robert Kagan, a független, de liberálisként számon tartott Brookings Institution vezető munkatársa.

E két tendencia egyidejű érvényesülése természetesen nem járhat mással – folytatódik Kagan elemzése –, mint a mai nemzetközi rend összeomlásával. Az ezt követő „brutális anarchia” pedig olyasvalaminek ígérkezik, mint ami a huszadik század nagy világégéseit megelőzte. Az elemző szerint csupán az a kérdés, vajon három vagy tizenöt évünk van-e addig. Kagan súlyosan elmarasztalja a Trump-kormányzat embereit, amiért pozitív üzeneteket küldtek Moszkvába, úgy látja ugyanis, hogy a megbékítési kísérletek csak tovább bátorítják Moszkvát. Érdekes módon ugyanabban a mondatban azt írja, hogy a Kínával szemben megütött kemény hang viszont a pekingi vezetőket arra fogja sarkallni, hogy katonailag próbára tegyék az új washingtoni vezetés elszántságát. Hogy miért vált ki a két teljesen ellentétes magatartás azonos típusú reakciót a két fővárosban, arra nem kapunk magyarázatot, mint ahogy arra sem, hogy ha Kínával szemben kevesebb keménykedést várna el a szerző, akkor miért javall keményebb fellépést az orosz–amerikai kapcsolatokban.

Kagan ezután részletesen is kifejti, hogy az Egyesült Államok nemcsak katonai jelenlétével tartotta fenn a világrendet, hanem annak révén is, hogy egy virágzó demokráciát és gazdasági modellt képviselt. Mármost az utóbbi években mind a nyugati gazdasági modellt, mind a liberális demokráciát súlyos megrázkódtatások érték, olyannyira, hogy Fukuyama híres jóslatának pont az ellenkezője kezd megvalósulni: a liberális demokrácia tért veszít, ahelyett, hogy világszerte egyetlen fennmaradásra esélyes rendszerré válna. Politikai téren Kagan azt tartja a legaggasztóbbnak, hogy a nyugati társadalmak visszavennének a külföldi katonai szerepvállalásból. Furcsállja, hogy a koreai és a vietnami háború kudarca nem járt hasonló eredménnyel, viszont az afganisztáni és az iraki kudarc annál inkább. Pedig nyilvánvalónak látszik az ok: akkor életerős ellenfélnek látszott a Szovjetunió, és a világ kommunista erőinek segítségére is számíthatott, vagyis potenciálisan létében fenyegette az amerikai demokráciát. Kagan szenvedélyesen érvel az ellen, hogy Amerika engedélyezze az oroszoknak és a kínaiaknak, hogy saját befolyási övezetüket hozzák létre. Szerinte a 19. századi viszonyokhoz térne vissza a világ, amelyek nem véletlenül vezettek a nagyhatalmak közötti háborúkra.

A Conversation viszont ezzel szögesen ellentétes irányú fejtegetést közöl Sumantra Maitra politológustól, aki, mint a Metazinban is olvasható volt, korábban is az ideológiai elvárások mellőzését javasolta, és pragmatizmust ajánlott az amerikai–orosz viszonyban, mondván, hogy a nyugati modellt nem lehet egyszerűen áttelepíteni Oroszországba. Írását a Quillette is elfogadta másodközlésre. Maitra mindenekelőtt eltúlzottnak minősíti az orosz fenyegetésről szóló híreket, és hisztérikusnak látja az ezzel kapcsolatos reakciókat. Rámutat Oroszország gazdasági, demográfiai, sőt katonai sebezhetőségére, és megállapítja, hogy Amerikát innen nem fenyegeti súlyos veszély. A világ fölötti korlátlan hegemóniát azonban dilettáns álomnak tekinti, amire nem lenne szabad törekedni. Különösen nem ideológiai alapon. Ha Amerika a demokrácia és a piacgazdaság elvei alapján tart fenn jó vagy rossz kapcsolatokat más országokkal, akkor egyszerre fog szembekerülni Kínával és Oroszországgal, ami önmagában is igen rossz politika, hát még, ha hozzávesszük, hogy közben az egész Közel-Keleten is megszabná, milyen rendszerek jöjjenek létre. Maitra sokkal türelmesebb és realistább politikát javasol, és az idősebb Bush elnök példáját ajánlja a mai utódok figyelmébe: ő nem akarta előírni a kelet-európai országoknak, merre haladjanak, hanem volt bizalma és türelme megvárni, amíg a kommunista rendszerek összeomlanak.