„Ne infantilizáljuk a választókat!” – szólítják fel a törvényalkotókat tizenhat francia társadalomkutató intézet és egyetem kutatói a Le Monde-ban.
Macron elnök már tavaly ilyenkor, választási kampányában megígérte, hogy alaposan átszerkeszti az alkotmányt, amit még De Gaulle tábornok vezetett be 1958-ban, hogy véget vessen a negyedik köztársaságot jellemző politikai instabilitásnak. A rendszer nem maradt minden részletében változatlan, például az elnök mandátuma hétről öt évre csökkent. De Franciaország ma is elnöki köztársaság, választójogi rendszere pedig a legerősebbeket jutalmazza. Ez tette lehetővé, hogy a kormányalakítás soha ne okozzon nagy nehézségeket, és ne kelljen előrehozott választásokat tartani. Még azokban az esetekben sem volt ezzel nagyobb baj, amikor az államelnök politikai ellenfele volt a parlamenti többségnek. Ahogy azonban már lenni szokott, a parlamentből kieső vagy csak aránylag kevés mandátumot szerző pártok hívei úgy érezték, hogy becsapták őket, és ezért sokakban máig él a nosztalgia az arányos választási rendszer iránt.
Macron elnök ennek akar megfelelni azzal a tervével, hogy a többségi rendszerbe arányos elemeket vegyítsen. Ez azt jelentené, hogy két szavazólap lesz, az egyiken pártlistákra, a másikon az egyéni körzetek képviselőjelöltjeire lehet majd szavazni. Az egyéni képviselők adnák a törvényhozás tagjainak (egyelőre eldöntetlen arányú) többségét.
A tizenhat kutató hozzá sem szól a többségi, illetve az arányos rendszerrel kapcsolatos vitához, mert az ő szempontjukból ez a kérdés közömbös. Arra hivatkoznak, hogy egy januári felmérés szerint a franciáknak csupán húsz százaléka bízik a pártokban, és elképesztőnek minősítik, hogy ilyen alacsony bizalmi tőkével rendelkező szervezetek vezetői irányítsák az országot. A francia rendszerben a pártok irodáiban dől el, ki lesz a jelölt, és ezen mit sem változtatna akár egy teljesen arányos, listás rendszer.
A kutatók fantáziadúsabb megoldást sürgetnek. Megemlítik, hogy még listás szavazás esetén is érvényesülhetne az adott párt jelöltjei közül a választók preferenciája: ilyesmi létezik Németországban és Olaszországban is. Csakhogy ez esetben egy lepedőnyi szavazólapot kellene a választók kezébe adni, vagy annyit, ahány párt van. A tizenhatok megfontolandónak tartják továbbá az ausztrál képviselőházi választás rendszerét, amelyben a választók sorszámokkal látják el a jelöltek nevét. Ha egy jelölt 1-es helyezéseinek összege meghaladja a szavazatok számának felét, megkapja a mandátumot. Ha ilyen nincs, akkor az utolsó jelölt kiesik, és a rá adott 1-es szavazatok alatt szereplő többi név megkapja a rájuk adott szavazatokat – és így tovább, ameddig valakinek a szavazatai meg nem haladják az 50 százalékot. Ezzel a módszerrel lehet elérni, hogy a lehető legkevesebb választó érezze magát kirekesztettnek az eredményhirdetés napján. Az ír rendszer hasonlóképp működik. Azzal a különbséggel, hogy egy körzetben több képviselőt is választanak. A választók öt jelöltnek adhatnak helyezési számot. Ha valamelyik jelölt már elérte a szükséges szavazatszámot, akkor a többi reá adott 1-es szavazat nem vész el, hanem mindegyiknél a 2. helyezettre „irányul át”.
Felvethető, hogy ezek bonyolult rendszerek, de hasonlókat alkalmaznak Máltán, Észak-Írországban és Skóciában is, tehát nyilván a franciák is elboldogulnának vele. Még az is lehet, hogy ha efféle rendszert vezetnének be Franciaországban, akkor az eredményhirdetés napján kevesebb lenne a csalódott választó. Csak az nem világos, hogy miért lennének ettől népszerűbbek a francia pártok.