„Jobboldalinak lenni annyit tesz, hogy a hála felülkerekedik a sérelemérzeten” – idézi a Le Figaróban Eugénie Bastié egy friss esszékötet meghatározását. 

A könyv szerzője, Laetitia Strauch-Bonart ismert publicista, aki büszkén nevezi magát jobboldalinak, egy olyan országban, ahol, mint írja, a jobboldal szinte szitokszó. Az állami rádiótársaság, a Radio France kulturális csatornáján, a France Culture-ön Strauch-Bonart hosszasan taglalja, mit is gondol a jobboldalról, és mindjárt azzal kezdi, hogy kétségbe vonja a jobboldalinak tekintett politikusok jobboldaliságát.  Donald Trumpot például nem sorolja be egyértelműen a jobboldalra, habár egyes gondolatai jobboldaliak. Nem tekinti jobboldali politikának a szabadkereskedelemmel szembeni fellépést. Annál inkább a szigorú bevándorlási politikát. A jobboldaliság ugyanis szerinte egyértelműen a szabadpiaci kapitalizmus igenlését jelenti, de egyben a rend igényét is. A jobboldaliak nem azért hívei a rendnek, hogy valamilyen mániáikat a többiekre kényszerítsék, hanem mert rend nélkül nem tudnak kibontakozni a tehetségek, nem jöhet létre jóléti társadalom.

Hasonlóképp vélekedik Marine Le Penről is. A Nemzeti Tömörülés vezére a gazdaságpolitikában baloldali húroklat penget: az irigységre apellál, hogy megnyerje a hagyományos baloldal szavazóinak egy részét. Az illegális bevándorlás elleni fellépése viszont a jobboldalra helyezné. Ám Strauch-Bonart tiltakozik az ellen is, hogy Marine Le Pent a sajtóban rendszeresen szélsőjobboldalinak nevezik. Szélsőjobboldalon azelőtt a nácikat és a velük hasonszőrűeket értették. Marine Le Pen viszont a rendszeren belül működik, és eszében sincs felszámolni a demokráciát. Ez még a tőle jobbra álló Eric Zemmourra is igaz, bár őt Strauch-Bonart felelőtlennek minősíti.

Strauch-Bonart a volt  gaulle-ista párttal, a Köztársaságiakkal rokonszenvezne, de ők egyre gyengülnek. Talán Macron elnök mozgalmával összeolvadva létrehozhatnának egy liberális konzervatív tömböt – morfondírozik, de bevallja, hogy ez egyelőre csak jámbor óhaj. Az a bizonyos tömb aztán megvalósíthatná, amit ő maga Roger Scruton brit konzervatív filozófustól tanult meg: hogy a konzervativizmusnak össze kell hangolnia a gazdasági liberalizmust a társadalmi-kulturális értékek megőrzésével. A konzervatívok nélkülözhetetlennek tartják a társadalom kiegyensúlyozott működéséhez a két felnőttből és gyerekekből álló tartósan működő stabil családot. A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek újbaloldali hulláma ezen a téren a szabadág jelszavával nagy rombolást okozott. Például felszabadította a férfiakat, a nők pedig a párok lassan felében egyedül maradnak a gyerekekkel. Strauch-Bonart persze nem akar senkire semmilyen életmódot ráerőszakolni, csak fontosnak tartja, hogy a konzervatívok mondják a magukét, és reméli, hogy ez nem lesz hatástalan. Úgy gondolja, hogy a konzervatív gondolat esélyt kínál azoknak, akik tenni, fejlődni akarnak, a baloldali ideológia viszont a mások iránti neheztelésre nevel, és felemelkedés helyett élethossziglani szociális támogatással kecsegtet. Strauch-Bonart természetesen nem ellenzi a szociális támogatást, de csak akkor tartja szükségesnek, ha más nem segít. Mindenekelőtt azonban meg kell próbálni esélyt adni az embereknek a felemelkedéshez. 

Könyvében Strauch-Bonart belátja, hogy a konzervatív jobboldal szénája rosszul áll, és ezt annak tulajdonítja, hogy a jobboldalon már a tizenkilencedik században is a radikálisok lettek a hangadók, a mérsékeltek prdig a margóra szorultak. Recenziójában a bevezetőben idézett Bastié egyetért ezzel, de megjegyzi, hogy ez azért alakult így, mert a baloldalon is a radikálisok kerültek előtérbe, éspedig már a jakobinusok óta. Erre természetes reakció volt a jobboldali radikalizmus és ez a szembenállás tükröződik manapság is a francia politikában. Bastié szerint tehát amit Strauch-Bonart jobboldaliságnak nevez, az maga a mérséklet. Ehhez annyit fűz hozzá, hogy a mérsékelt konzervativizmus eljövetelének legfőbb ideje lenne negyven évi balos kulturális túlsúly után.