„Donald Trump egyike azoknak a vezetőknek, akik egyfajta családi vállalat módjára vezetik az államot, és híveiknek különféle állami javakat juttatnak” – próbál máris rendszerszintű jellemzést adni az új amerikai kormányzat természetéről a Stephen E. Hanson – Jeffrey Kopstein politológiaprofesszor-páros a Persuasion magazinban.
Patrimoniálisnak hagyományosan Carl Ludwig von Haller svájci gondolkodó nyomán a korai feudális monarchiákat nevezték, arra utalva, hogy a királyi hatalom az uralkodó patrimóniumára (vagyonára) épült: övé volt az ország földjeinek java, és abból juttatott jutalmul a híveinek. A két szerző szerint ma világszerte hasonló hatalmi szerkezetek jönnek létre, és ebbe a kategóriába a legkülönfélébb országokat sorolják, Oroszországtól Izraelig, Magyarországtól Indiáig, bár az illető országok vezetői minden bizonnyal tiltakoznának a besorolás ellen. Hanson és Kopstein a patrimoniális rendszer alapvonásainak az alábbiakat tartja: a lojalitást, mint a jutalmazás fő kritériumát; a befolyásos csoportok közti rivalizálást; valamint hogy a vezető anyagi javakat juttat kedvenceinek (erre azt hozza fel például, hogy Trump elnök támogatja Elon Musk internetes és egyéb vállalkozásait). A két politológus úgy gondolja, hogy a nemzetközi színtéren a patrimoniális rendszerek egymásra találnak, és egymás között osztják fel a világot.
Ugyancsak a Persusion hasábjain régi ismerősünk, Francis Fukuyama üdvözli ezt a kategorizálást. Pontatlannak tartja Tump rendszerét fasiszta vagy autoritárius rezsimként leíró megközelítéseket. Fukuyama úgy véli, hogy a patrimoniális állam fogalma viszont történelmi távlatba helyezi a mai helyzetet. Ahogyan arra Max Weber is rámutatatott, a modernitást éppen a patrimoniális rendszerek letűnése tette lehetővé. A modern piacgazdasághoz ugyanis személytelen államra volt szükség, amelyben a tágabb értelemben vett közösség volt a szuverén, nem az uralkodó.
Fukuyama a politikai rendszer eredetéről szóló korábbi művére hivatkozik, amelyben kifejti, hogy a modern államban nem a szereplőknek az uralkodóhoz való viszonya számít, és ezért válik ez az állam képessé a tulajdon védelmére, vagyis egyúttal a piacgazdaság kibontakozásához szükséges biztonság megteremtésére. A modern állam azonban instabil. Az ember társas lény, és első késztetése az lenne, hogy rokonainak, barátainak kedvezzen. Ez pedig az állam különböző szintjein azzal a veszéllyel jár, hogy a rendszer itt-ott, vagy akár egészében is visszapatrimonializálódjék. Fukuyama azt állítja, hogy korábban ez történt Kínában a Tang-dinasztiával a 7. és a 10. század között, a 17- századi oszmán birodalommal is, csakúgy, mint később a francia királyságban: „a kibontakozóban lévő modern államot mindhárom esetben az uralkodóhoz közel álló csoportok kaparintották kézbe” – állítja. (A merész történelmi állításairól ismert Fukuyama arra nem tér ki, hogy pontosan miféle modern állam csíráját fedezte fel a koraközépkori Kínában vagy a késő középkori oszmán birodalomban. Franciaország esetében annyi biztonsággal állítható, hogy a harmadik rend kezdett megerősödni a 17-18. században, de ha ezt a modern állam kezdeményének tekintjük is, éppen az okozott fennakadást, hogy az abszolút uralkodó hatalma meggyengült.)
A történelmi párhuzamok után Fukuyama a jelenkorban Kolumbia egykori gerillából lett vezetőit és Venezuela baloldali diktátorát minősíti patrimoniális vezérnek. Trumpot azon az alapon sorolja közéjük, hogy a nagy kiadáscsökkentő kampányban szélsebesen elbocsátott több pénzügyi főfelügyelőt, akinek a korrupció féken tartása volt a feladata. Ő is megemlíti továbbá a Musk érdekeit szolgáló elnöki intézkedéseket, valamint azt, hogy Zuckerberg és Bezos, két egyébként liberális pénzmágnás ajándékokkal járult Trump elé. „Dániát utolérnünk (tiszta közélet terén) eddig is nehéz vállalkozásnak látszott, most azonban már megvalósíthatatlan állom” – írja Fukuyama keserűen.