„Komolyan megfontolandó, nem kellene-e a lakosságra bízni a bírák megválasztását” – veti fel a Philosophie Magazine-ban Jacques Krynen jogtörténész.

A Nemzeti Front (azóta Nemzeti Tömörülés) europarlamenti képviselői – köztük Marine Le Pen – asszisztenseik fizetésére vettek fel pénzt az EU-tól, de kiderült, hogy az illetők valójában franciaországi pártalkalmazottak voltak. Marine Le Pent közpénzek eltulajdonítása címén ítélték öt évi elzárásra, amit lakóhelyén, jeladót viselve kell letöltenie, valamint eltiltották választott közhivatal viselésétől.  Ráadásul a „választhatatlanság” szankciója azonnal hatályba lépett, holott az ítélet fellebbezés alatt áll.

„Summum ius, summa iniuria” (a törvény betűjéhez való gépies ragaszkodás súlyos jogtalanság) – idézi Cicerót Krynen. Mert Le Penék szerinte csakugyan közpénzt irányítottak át más célra, de nem magáncélra. Az EU a Nemzeti Front parlamenti képviselőinek szánta a pénzt, és ők lemondtak róla pártjuk javára. Ez szabálytalan volt, hamisították a kiutaláshoz szükséges dokumentumokat, de mégsem a közpénz eltulajdonításának azzal az esetével van dolgunk, amelyet a törvény büntetni szándékozott. A bírósági ítélet mégis megakadályozná, hogy Marine Le Pen, aki az eddigieknél jobb eséllyel indulhatna a két év múlva esedékes elnökválasztáson, államfő lehessen. (Igaz, Le Pen és néhány társa fellebbezett, és az alkotmánybírósági szerepkört betöltő Államtanács közölte, hogy a jövő év nyarára elbírálja a fellebbezést. Lehetséges tehát, hogy Le Pen  mégiscsakindulhat majd a 2027-es elnökválasztáson.)

Akárhogy is, a jogtörténész úgy látja, hogy ha a bíróság meg akarja akadályozni a népképviselet működését, az az alkotmányos berendezkedés anomáliájára utal. Az államhatalmi ágak megosztása ugyanis nem azt jelenti, hogy a három hatalmi ág egyenrangú. A bíróság és a végrehajtó hatalom egyaránt önálló, szuverén azonban csak egy van: a népképviselet. XV. Lajos alatt nagy hatalomra tettek szert a királyi bíróságok, olyannyira, hogy a király és a hivatalok rendelkezéseit is felülbírálhatták. A forradalom ennek véget vetett. A bírákat választották, és kifejezetten a törvények érvényesítését szabták feladatukul. Előbb a jakobinus diktatúra, majd a napóleoni császárság alatt aztán a bíróságok a központi államhatalom akaratát képviselték.

A 19. században hódított teret a jogállam dicséretes eszméje, de a bíróságok egyre inkább úgy érezték, hogy ez bírói államot jelent. Elvont jogelveket kezdtek alkalmazni, törvényszöveg híján vagy egyenesen a jogszabály szövegével ellentétesen. Krynen jellemzőnek tartja, hogy tógában jelennek, meg, mint afféle papok, akik valamilyen felsőbb hatalom képviselői. Úgy érzi, az egykori királyi bírák álmodni sem mertek ekkora hatalomról.

Az ítéleteket a bírák „a francia nép nevében” hirdetik ki. Krynen szerint elvárható lenne tehát, hogy a nép válassza őket. Működik ilyesmi Amerikában és Svájcban is. Franciaországban 1882-ben törvény írta elő, hogy minden bíró az általános választójog alapján tartandó választáson nyerje el tisztségét. A rá következő évben ezt a törvényt visszavonták, de a radikálisok újra és újra napirendre tűzték a megoldást – hiába. Márpedig ha azt akarjuk, hogy az igazságszolgáltatás legitim legyen a polgárok szemében – figyelmeztet a jogtörténész –, akkor sürgősen megfontolandó, nem kellene-e visszatérni a forradalmi hagyományhoz.