Reform, reform, reform! – hirdeti az ország energikus vezetője, de hogy mi is értendő reformon, az nem világos. Liberális szemmel nézve egyre inkább úgy fest, hogy Sarkozy csak kapkod, és nincs átgondolt programja.

„Jobboldalias esélyegyenlőség (mindenkinek a képességei szerint), vagy baloldalias (szolidaritáselvű) esélyegyenlőség? E kérdés köré építkeznek a jövő alternatívái” – írja Éric Le Boucher, a párizsi Le Monde liberális gazdasági szakírója.

Le Boucher az esélyegyenlőségben látja a mai kor vezérelvét. Lamartine-nel, a 19. századi politikus-költővel szólva megállapítja, hogy az ipari forradalom a rangelvű társadalmat jövedelemelvűvé alakította át. Az informatikai forradalom révén viszont a tehetségelv válik uralkodóvá. Az egyént tehetsége, szakértelme, érdemei, és erőfeszítései szerint kell díjazni, és olyan élettel jutalmazni, amilyenre vágyik.

Az ipari forradalom még egyneműsítette az embereket. Most ennek vége. Az invenciózus, bátor, mobilitásra képes ember előtt új lehetőségek nyílnak. De csak akkor, ha minden ilyen embernek megadjuk rá az esélyt. A modern állam feladata az esélyteremtés volna, de ma még a gondviselő állam felfogása az uralkodó.

Az elnökválasztási kampányban éppen hogy csak érintették a jelöltek ezt a kérdést. Azóta Nicolas Sarkozy elnök minduntalan ismétli a „reformok, reformok, reformok” jelszót, de különféle jelentőségű és távlatú változásokat kever össze, s ezek nem adnak egységes képet a tervéről, nem derül ki belőlük, miféle társadalmat céloz meg az elnök.

Az államfő különben azt a benyomást kelti, hogy maga sem tudja pontosan, merrefelé tart, legalább is erre vall a kormány tétovasága és kapkodása. Mindebből kizárólag a gépiesen reagáló baloldal véli azt kiolvasni, hogy az elnök „ultraliberális” lépésekre ragadtatja magát. Ha így volna, akkor legalább elmondhatnánk, hogy a cselekvésének határozott iránya van.

Az esélyegyenlőség elve nem új keletű, már a 90-es években sokan cikkeztek arról, hogy a hagyományos francia egyenlőség-elv nem felel meg a modern gazdaság rugalmasság-igényének. Azóta egy jobboldali agytröszt, a Politikai Innovációs Alapítvány kidolgozta a maga esélyegyenlőség-programját, amelynek az a lényege, hogy a közhatalom kevesebb figyelmet fordítson „a kármentésre és a balesetek kezelésére”, s többet arra, hogy mindenkinek legyen esélye a versenyben. A jobboldal ma már nem a privatizálást tekinti a mindenek felett álló célnak. Államra szükség van, úgymond, de a segélyeit a leginkább rászorulóknak tartsa fenn, a többieket vonja be „a felelősségvállalásba”, például a betegeket ösztönözze az egészségügy finanszírozására, a munkanélkülieket az álláskeresésre.

Patrick Savidan baloldali filozófus viszont Az esélyegyenlőség újragondolása című könyvében tagadja a jobboldali állítást, hogy az esélyegyenlőség mindent megold, de a baloldali radikálisokat is bírálja, amiért az esélyegyenlőség elvét a tőke trükkjének minősítik. Úgy véli azonban, hogy a mai rendszer újratermeli a fennálló egyenlőtlenségeket, amelyek átszövik a társadalmat, és ezeknek hálójában az esélyek nem lehetnek egyenlőek.

Egyszóval a jobboldal egy vonalba akarja állítani a versenyzőket, hadd harsanjon fel a rajtszó, a baloldal pedig előnyt adna a gyengébbeknek, hogy esélyük legyen a győzelemre.

„Ideje lenne, hogy a politikusok elárulják, melyik utat választják. És ez mindenek előtt Nicolas Sarkozyre vonatkozik. Mindjárt következetesebbek és rendezettebbek lennének a reformjai.”