Miközben a nyugati diákok az egyetemek, a háború és a kapitalizmus ellen tüntettek, a lengyel és a cseh fiatalok szólásszabadságot követeltek. A brit író azt vizsgálja, volt-e valami közös a vasfüggöny két oldalán zajló 1968-as eseményekben.
„A 68-as diáklázadások Varsóban kezdődtek. A nyugati média szelektív és gőgös megemlékezéseiben azonban teljesen megfeledkeznek Lengyelországról. Pedig negyven éve, márciusban az intellektuális szabadságért folytatott elkeseredett harcban varsói diákok ezreit verték össze és tartóztatták le a rendőrök, tanáraikat bélistára tették és száműzetésbe kényszerítették” – olvassuk az openDemocracy webmagazinban.
A cikk szerzője Neal Ascherson író és publicista, aki 1968-ban testközelből figyelhette a lengyel eseményeket. Feleleveníti, hogy a kommunista vezetés betiltotta Adam Mickiewicz Ősök című misztériumjátékának előadását. A döntés tiltakozóhullámot váltott ki. A cenzúra ellen protestáló diákokkal szemben a rendőrök brutálisan léptek fel. Az erőszak olaj volt a tűzre: a tüntetők egyre többen lettek, és egyre hosszabbra nőtt a sérelmek listája. Főleg az egyetemisták és tanáraik álltak be a sorba.
A rövid áttekintés után Ascherson azt a kérdést teszi fel, hogy volt-e valami közös a kelet-európai és a nyugati diáklázadások között.
„Első ránézésre a márciusi lengyel események nagyon különbözőnek tűnnek a párizsi tavasztól és az amerikai háborúellenes mozgalmaktól, a németországi, olaszországi és nagy-britanniai egyetemfoglalásoktól. Akkoriban a jobboldali kommentátorok azt hangoztatták, hogy nincs összefüggés közöttük. Szerintük a párizsi és a berlini balos diákok éppen azt a marxista zsarnokságot akarták bevezetni, amely ellen a csehek, a szlovákok és a lengyelek fellázadtak.”
Ascherson elismeri, hogy míg a nyugati diákok elsődleges célja az egyetemi reform és „a burzsoá állam megdöntése volt”, a kelet-európai tüntetők szólásszabadságot, gyülekezési szabadságot és törvényességet akartak.
De az már nem igaz, hogy a német és francia mozgalmárok a sztálini terrort akarták volna meghonosítani. És az sem igaz, hogy a keleti és a nyugati diákok teljesen el voltak szigetelve egymástól. A nyugatnémet fiatalok küldöttei 1968 nyarán Prágába látogattak, és egyeztettek a Károly Egyetem radikális diákjaival. „Mindkét fél elismerte, hogy különböző politikai viszonyok között harcolnak ugyan, de a végső cél közös: egalitárius szocialista köztársaságot akartak, ahol a termelést a munkások irányítják.”
„Nyugaton és keleten közös volt a tehetetlenség érzése. És közös volt az utópizmus is: a minden hatalmat felszámoló forradalom reménye, amely lehetővé teszi majd, hogy az emberek végre maguk irányítsák életüket.
Ascherson nem említi, hogy Rudi Dutschkét, a német diákok tragikus sorsú vezérét „anarcho-maoizmusa miatt” a prágai egyetemen sokan kifejezetten kinevették. A tehetetlenség érzése pedig csak a 68-as tavasz elmúltával terjedt el. Ennek azonban már nagyon is különböző okai voltak. Keleten a külföldi tankok, nyugaton pedig az emberek érdektelensége miatt nem lett semmi a balos utópiából.