Kína, Oroszország és a közel-keleti olajállamok nagyvállalatai hatalmas tőkét működtetnek a nyugati piacokon, mégpedig sajátos, állami logika szerint. Az Európai Unió nevetséges szabályozási próbálkozásai csak az önbecsapásra alkalmasak.

„Három évtizeden keresztül folyt a propaganda és a csinnadratta akörül, hogy a piacokat fel kell szabadítani, hogy az állam szerepét vissza kell szorítani, s hogy a magánszektort kell előtérbe tolni. Most azonban, a nemzetivagyon-alapok képében hatalmas befolyású, valójában állami intézmények jelennek meg a világpiacon” – írja Fred Halliday londoni professzor az Open Democracy webmagazinban.

Mint a Metazin is beszámolt róla, a kínai és az orosz állami nagyvállalatok nyugati és afrikai terjeszkedése sok kutatóban kétségeket ébresztett aziránt, hogy valóban halott-e az államkapitalizmus, mint a Szovjetunió összeomlását követően gondolta a tudományos világ.

A hetvenes évek olajár-robbanása után az arab olajtermelő országok gazdag családjai egyre több tőkét fektettek be a nyugati gazdaságokba, amivel némi nyugtalanságot keltettek ugyan, de a piac fölényébe vetett hitet nem ingatták meg. Sőt, Nyugaton éppen az energiadrágulás adott új lendületet a liberális gazdaságpolitikának. A nyolcvanas évek monetarista receptjei aztán Amerikában és Angliában is beváltak, s közben összeroskadt a kelet-európai államgazdaság-birodalom.

Két évtized múltán azonban a két egykori kommunista mumus, Oroszország és Kína hatalmas pénzalapokkal jelent meg a nyugati piacokon. Oroszországnak az energiahordozók árának növekedése révén keletkezett befektethető tőkéje. Kína olcsó munkaereje révén hatalmas kereskedelemi többletre tett szert az Egyesült Államokkal szemben, amerikai munkahelyek sokaságát csábította át a Csendes-óceán túlpartjára. Az Egyesült Államok már protekcionista óvintézkedéseket fontolgatott, és Pekingben gúnyosan panaszolták föl, hogy a szabad kereskedelem hazája mire készül. Közben a kínai állami bankok létfontosságú amerikai pénzintézetekben, befektetési alapokban szereztek tulajdonrészt. Ekkor keletkezett a sovereign wealth fund (nemzetivagyon-alap) kifejezés: az elemzők hajmeresztőnek tartották, hogy idegen államok egyre növekvő befolyást szerezhetnek az amerikai pénzügyi rendszerben.

Halliday nem tesz különbséget a közel-keleti olajsejkek családi vállalatai, a kínai állami bankok, illetve az orosz gázexportőr vállalat között: közös bennük ugyanis, hogy végső soron nem a piaci logika vezérli őket, hanem az állami érdek. Márpedig a nemzetivagyon-alapok ma már hárombillió dollárnyi pénzt mozgatnak, ami több, mint Nagy-Britannia évi brittó hazai terméke.

Tudja ezt az Európai Unió is, és 2008 februárjában magatartási kódexet bocsátott ki, amelyben előírja a beruházóknak az átláthatóságot mind tulajdoni szerkezetük, mind pénzügyi helyzetük tekintetében, továbbá óvja őket attól, hogy politikai célokat kövessenek a piaci logika helyett.

Halliday ezt a falra hányt borsó tipikus esetének tekinti, hiszen a szóban forgó államokban nincs demokrácia, nincs megfelelő nyilvánosság, van viszont önkény és kiszámíthatatlanság. Ezzel persze az Európai Unió is tisztában van, vagyis tudatos pótcselekvésről van szó. „Pedig a nemzetivagyon-alapokkal hosszú ideig együtt kell élnünk. Ideje volna a világos beszédnek.” Most már csak azt volna jó tudni, mi legyen annak a világos beszédnek a tartalma.