Amerika előre tudta, hogy az idén sem kaphat irodalmi Nobel-díjat. Az odaítélő bizottság titkára már szeptember végén lekicsinylően nyilatkozott ugyanis az amerikai irodalomról. Lehet, hogy emögött baloldali elfogultságot kell keresni.
„Amerikának válaszul nem könyörögnie kell a korrektebb eljárásért, hanem egyszer s mindenkorra el kell fordulnia a színjátékká fajuló irodalmi Nobel-díj intézményétől” – írja a Slate magazinban Adam Kirsch kritikus.
Amerikában nem volt rossz visszhangja a hírnek, hogy az idén Jean-Marie Gustave Le Clézio francia írót tüntették ki az irodalmi Nobel-díjjal. De a lapok nem mulasztották el megjegyezni, hogy Amerikát már jó előre kizárták a versenyből.
A Slate cikkírója felháborítónak nevezi azt a nyilatkozatot, amelyben Horace Engdahl, a Nobel-díj Bizottság állandó titkára jó öt héttel a döntés kihirdetése előtt közölte, hogy az amerikai irodalom nem üti meg a Nobel-díj szintjét, mert túlságosan elszigetelt. Az amerikaiak, úgymond, nem elég modernek, nem fordítanak, nem publikálnak elég külföldi irodalmat, nem vesznek részt a világirodalom vérkeringésében, és a világirodalom központja különben is Európában van.
Eszerint – állapítja meg Kirsch – a Nobel-díj bizottság semmit sem tud az amerikai irodalomról. Egyébként pedig talán éppen az a baj, hogy nagyon is modernek az amerikai írók. Amíg úgy mutatták be Amerikát, ahogy Európa látni szerette volna: kulturálisan elmaradott, faragatlan, bár rokonszenves és hősies vidéki tuskók országának, addig jöttek a Nobel-díjak. Faulkner és Hemingway voltak a kivételek. De annak már több mint fél évszázada. Azóta úgy húszévenként jött egy-egy díj Amerikába. A legutóbbi, az 1993-as díjazott, Toni Morrison hazai kritikai fogadtatása nagyon is vegyes volt, ezzel szemben ott van Philip Roth vagy John Updike, akiknek irodalmi jelentőségét otthon és külföldön egyaránt elismerik. Nem úgy Elfriede Jelinekét vagy Dario Foét, akiknek Nobel-díját saját hazájukban is meglehetős csodálkozással fogadták.
Igaz, közös tulajdonságuk, hogy igen rossz véleménnyel vannak Amerikáról. Ugyanúgy, mint Harold Pinter, a 2005-ös év díjazottja. Vagy Doris Lessing, a tavalyi, aki a díjátvétel alkalmából egy interjúban fontosnak tartotta kijelenteni, hogy a szeptember 11-i terrortámadások nem is voltak oly rendkívüliek, mint az igen naiv, vagy magukat naivnak tettető amerikaiak gondolják. „Jó volna hinni, hogy a Svéd Akadémia nem ezeket a nézeteket díjazta, amikor Pinterre, Lessingre, vagy a hasonló hajlamokat mutató José Saramagóra és Günter Grassra esett a választása.”
Mindenesetre Kirsch szerint a bizottság titkára nem volt jóhiszemű, amikor provinciálisnak minősítette az amerikai irodalmat. Philip Rothnál nemzetközibb irodalmi szereplő ugyanis kevés van. Ő szerkeszti azt a sorozatot, amelyben a nagy kortárs európai írók megjelennek Amerikában, továbbá külön kötetben beszélgetéseket jelentetett meg jelentős európai szerzőkkel, Milan Kunderától Primo Leviig. Stílusa pedig egyszerűen kalandosan posztmodern.
„Amíg Roth meg nem kapja a Nobel-díjat, Amerikának semmi oka, hogy a füle botját is mozgassa a svédek sértéseire.”