A vezetők külföldön marják egymást. Az iszlamista fegyveresek már beszivárogtak a fővárosba. Korrupció, erőszak, fegyveres önkény dühöng. A világ tehetetlen, a lakosság az iszlamistáktól várja a megváltást.

A polgár kiszáll a mikrobuszból, telefonál. A rendőrnek kell a telefon. A férfi nem adja, a rendőr lelövi, felveszi a földre hullt készüléket, tárcsáz, és nevet. Bajtársai helyeslően bólogatnak – ezzel a jelenettel kezdi mogadishui riportját Emilio Manfredi a l’Espresso című olasz hetilapban.

A történet főhőse egy Bilal nevű tizenöt éves fiú, aki három éve menekült illegálisan Szaúd-Arábiába. Ott alkoholkereskedelemből tartotta fenn magát, lebukott, börtönbe került, majd hazatoloncolták. Mogadishu kísértetváros. Hárommillió lakosából az a hétszázezer maradt, aki nem tudott elmenekülni a háború 17 éve alatt.

Az ideiglenes kormányt két éve iktatta be az etióp hadsereg. Előzőleg fél éven át állt fenn az iszlám bíróságok rendszere, amelyet az amerikaiak az al-Kaida szövetségesének tekintettek. A húszezer etióp katona támogatását élvező ideiglenes kormány azt ígérte, hogy elűzi az al-Kaidát Afrika szarváról, de ehelyett ő maga van félig-meddig külföldön. A nyolcvanéves Abdullahi Juszuf elnök londoni kórházak és baráti fővárosok között ingázik, segítségért instanciázva. Miniszterelnöke, Nur Adde Kenyában dekkol, és az elnökkel szembenálló emberekből állított össze senki által el nem ismert kormányt. Közben emberei Dzsibutiban tárgyalásokat folytatnak a mérsékelt muzulmánokkal, akiknek immár semmi befolyásuk sincs az eseményekre. Talán az etióp beavatkozás előtt még lett volna.

De az etióp hadsereg csak a lakosság gyűlöletét volt képes kiváltani, és ez a szélsőségesek befolyását növelte. Az olasz tudósító bemutat egy hatgyermekes anyát, akit tíz etióp katona erőszakolt meg. Tizenöt éves fia az Al Sabab nevű iszlamista milíciához csatlakozott, hogy bosszút álljon.

A rezsim otthon tartózkodó vezetői egymással háborúznak a hatalomért. Hatalmon a rablás lehetőségét kell érteni. A lakosság fele éhezik. Jön is ENSZ-segély a kikötőbe, már amikor átjut a kalózok gyűrűjén. De azt az utolsó szem kukoricáig ellopják a hatalmasok. A segélyező magánszervezetek embereit rendszeresen elrabolják a fegyveres lázadók.

A helyi ENSZ-irodától ötven méterre fekvő menekülttábor sátorlakói az állatokkal osztoznak a marharépa-szerű gyökereken.

A lázadók egész tartományokat foglaltak már el. Az egyik tartomány kormányzója a fővárosban fogadja katonai parancsnokának hívását. A katona maradék embereivel a hegyekbe vonult vissza és erősítést kér. A kormányzó nevetve legyint rá: „halott ember”.

A főváros több negyede is az iszlamisták kezén van. A kormánykatonák energiáját jelentős részben a lakosság kifosztása köti le. Egyikük, aki tizenhét éve van mundérban, nyíltan beszél erről. Három felesége és hat gyermeke van, s évek óta nem kapta meg a zsoldját. Hát fosztogat. Nagy keletje van a katonák között az Etiópiából és Kenyából érkező kábítószernek is, az sem olcsó.

Melesz Zenavi etióp elnök még az idén kivonja katonáit. Helyükre az Afrikai Unió csapatai lépnének, de csak jelképes erőt képviselnek. A megígért létszámnak csupán töredéke van Szomáliában.

Külföldön nagy port vert fel, hogy az iszlamisták kezén lévő területeken halálra köveztek egy tizenkét éves kislányt, mert vétett a saría ellen. Szomáliában ez az eset nem kelt megütközést. Az embereknek mindegy, milyen rend lesz. Csak legyen.

Bilal, a tizenöt éves fiú azt fontolgatja, beálljon-e a fegyveresek közé vagy szökjön át ismét Szaúd-Arábiába. Mogadishuban maradni, fegyvertelenül, öngyilkosság.