Jobbról nézve csupán az eddigi képmutató gyakorlatnak vet véget, hogy a jövőben Sarkozy elnök nevezi ki a francia állami televízió-társaság elnökét. Balról nézve propagandaeszközzé akarja silányítani a köztelevíziót.

„Amit a hatalomtól való függetlenség zálogának szántak, valójában puszta áltatás volt” – írja Enguérand Renault, a konzervatív párizsi Le Figaro vezető szerkesztője annak kapcsán, hogy a törvényhozás döntése értelmében ezentúl nem a Legfelsőbb Audiovizuális Tanács, hanem a köztársasági elnök nevezi ki a France Télévisions, az állami televízió-társaság elnökét.

Ezt a jogot huszonhat éve vették ki a kormány kezéből, s bízták egy olyan intézményre, amelynek tagjait egyharmad-egyharmad arányban a köztársasági elnök, illetve a parlament két házának elnöke nevezi ki. A Le Figaro szerint a tagok különféle érdekcsoportok befolyása alatt álltak, s emiatt általában olyan elnököt választottak, aki senkinek sem sértette az érdekeit, vagyis nem a legrátermettebbet. Némelyik tag nem is titkolta, hogy szívesen megszabadulna ettől a tehertől. Most sikerült: amikor a törvény vitájában kikérték a Tanács véleményét, a magas testület nem ellenkezett.

Már csak azért sem, mert a kinevezésen túl semmiféle ellenőrzést nem gyakorolhatott a köztelevíziók felett. A tartalmi feladatokat a kulturális minisztérium szabta meg, költségvetésüket pedig a pénzügyminisztérium hagyta jóvá. Bezzeg a magántelevízióktól a Tanácsnak számon kell kérnie, hogyan teljesítik a műsorszolgáltatási megállapodásban rögzített feladatokat.

A döntés után a France2, a legnagyobb állami csatorna újságíróinak választmánya elkeseredett hangú nyílt levelet tett közzé a Le Monde-ban. „A katasztrófa beteljesedett: a köztelevízió nem lesz képes ellenállni az államfő hatalmának, sőt, még eltartani sem lesz képes magát” – írják az újságírók, akik a törvény szerzőit „sírásóinknak” titulálják.

Európában egyedül Berlusconi bánik úgy a köztelevízióval, mint Nicolas Sarkozy – folytatódik a vádirat. (Bár, mint a cikkhez hozzászóló egyik olvasó megjegyzi, Olaszországban a köztelevízió elnökét nem a végrehajtó hatalom nevezi ki, és az ellenzék nem hagyható ki a fő személyi döntésekről zajló tárgyalásokból.)

A tiltakozó munkatársak szeretnének továbbra is ahhoz a világhoz tartozni, amelyet a BBC vagy a svájci francia televízió neve fémjelez, de attól tartanak, hogy ez nem lesz lehetséges. Annál is kevésbé, mert a törvény, Sarkozy elnök terveinek megfelelően, megtiltja, hogy az állami tévécsatornák reklámot sugározzanak. Az így kieső bevételt nagyrészt a kereskedelmi csatornák nyilván megnövő nyereségének adójából pótolják, s a tiltakozók úgy vélik, hogy ez kiszolgáltatottá teszi majd őket, már csak azért is, mert a két nagy magántelevízió, a TF1 és az M6 „szüntelen rágalmaz bennünket”.

Ha azonban az állami televízió bajba kerül, az nemcsak a hat tévécsatornát működtető France Télévisions tizenegyezer alkalmazottjának jövőjét veszélyezteti, hanem a francia audiovizuális ipar mind a kétszázezer dolgozójáét. A tévéfilmek és a dokumentumfilmek 60 százalékát, a rajzfilmeknek pedig háromnegyedét a köztelevízióban sugározzák. Eddig a köztelevíziók nyereségesek voltak, nem szorultak senki jóindulatára. Ez is erősítette függetlenségüket.

Egy olvasó hozzászólásában megjegyzi, hogy ez idáig a köztévék munkatársai azért panaszkodtak, mert a reklámbevétel növelése céljából kénytelenek voltak engedni a színvonalból.