Szabad-e a tudósnak a katonák szolgálatába állnia? Kivált a kulturális antropológia művelőjének, akinek az a dolga, hogy más népek életét megértse. Vagy éppen hogy nem szabad gőgösen elefántcsont-torornyba zárkózni a gyakorlat elől?

„A kollégák igazából egyszerűen az alkalmazott tudományt nézik le az akadémia magasából. És minthogy ebben az esetben a hadsereg akar tudományt alkalmazni, könnyű célpontjai vagyunk a kritikának” – vallja a londoni Times felsőoktatási mellékletében Liam Murphy kaliforniai antropológus, aki mellékállásban iraki bevetésre készülő fiatalokat oktat a honvédelmi minisztérium megbízásából. Jon Marcus, a cikk szerzője nem foglal állást, csak bemutatja az egymással szemben álló érveket.

Az amerikai hadsereg ötfős úgynevezett hadszíntéri humán csopotokat állít fel a térség ismerőiből, azzal a feladattal, hogy a csapatok tevékenységét a helyi viszonyokhoz idomítsa. Az elképzelés támogatói azzal érvelnek, hogy a múltban az amerikai katonaság számos melléfogása volt magyarázható a parancsnokok és a frontkatonák hiányos helyismeretével. Az új kezdeményezésről kiadott brosúra el is ismeri, hogy a katonák sokszor nem voltak képesek kiigazodni a helyi viszonyok, a helyi kultúra és szokások között, és ez nem egyszer hibás döntéseket eredményezett.

Az Amerikai Antropológiai Társaság vezetősége mélyen helyteleníti a tudósok bevetését. Külön bizottságot bízott meg az ügy vizsgálatával, és ennek elnöke, a Washingtonban tanító Rob Albro összeegyeztethetetlennek tartja a tudományos etikával azt, hogy a kutató felfegyverkezve, katonai egyenruhában lépjen kapcsolatba az emberekkel. Ilyen körülmények között még a válaszadás önkéntessége is erősen kétséges, nem is szólva a válaszok valóságtartalmáról. Ráadásul arról sincs meggyőződve, hogy a hadsereg az így összegyűjtött információt nem a polgári lakosság ellen használja majd fel.

Dave Matsuda kaliforniai professzor a helyi törzsi viszonyokkal ismertette meg az Irakban szolgáló amerikaiakat, és úgy nyilatkozik erről az újságírónak, hogy kötelességének tekinti megkímélni az amerikai katonákat attól, hogy fölöslegesen meghaljanak Irakban. Például egy ízben a polgári áldozatokért a hadsereg kárpótlást fizetett egy helyi közösségnek, de merő tájékozatlanságból elmulasztotta az ilyen esetben elvárt bocsánatkérő rituálét, s emiatt a gyanútlan katonákat hamarosan fegyveres támadás érte.

Ehhez hasonló viták már a vietnami háború idején is zajlottak, s akkor az antropológiai társaság etikai kódexébe egy időre be is iktattak egy követelményt, miszerint a kutatók kötelesek nyílt és korrekt magatartást tanúsítani, vagyis nem téveszthetik meg sem a közvéleményt, sem a civileket, akikkel munkakapcsolatba kerülnek. Ezt a kiegészítést most vissza akarják állítani, s erről február 15-én záruló „népszavazáson” döntenek a társaság egymással is heves vitában álló tagjai. Egyébként pedig két éven belül az egész etikai kódexet átfogalmazzák, máris dolgozik rajta egy különbizottság.

A bevezetőben említett Liam Murphy úgy gondolja, hogy ezekben a vitákban az alapkutatás és az alkalmazott társadalomtudomány ősrégi ellentéte jelenik meg. Ő maga is egyetemi oktató, de sznobériának tartja, hogy kollégái afféle piszkos munkának tekintik azt, ami a „tiszta tudomány” falain kívül történik.

A cikk szerzője bemutatja, hogy a tudományos állások száma csak az egyetemeken és a kutatóintézeteken kívül nő, tehát a szakma többsége csak az alkalmazott tudomány területén helyezkedhet el. És miközben a kutatás anyagi támogatottsága csökken, a hírszerzéstől és a katonaságtól származó források kivételt képeznek. Ráadásul a hadügyminisztérium – elegánsan – tudományos szervezetekre bízza, hogy válasszák ki a támogatásra érdemes pályázatokat. Egyre nehezebb lesz tehát távoltartani a tudósokat a fegyveres erőkkel való együttműködéstől.