Kína lezárta Tibet határait a függetlenségi felkelés ötvenedik évfordulója előtt. A demokratikus világ azonban hallgat, nem tiltakozok, ugyanis Pekingtől vár válságmentő csodát. Persze hiába.
„A világ tőzsdéi áhítattal csüngenek a kínai miniszterelnök ajkán, a globális gazdaság reszketve várja Pekingtől a megváltást” – olvassuk Mario Deaglio tollából a La Stampában. A torinói világgazdaságtan-professzor szerint azonban a nagy várakozásnak elkerülhetetlenül csalódás lesz a vége.
Március első napjaiban elterjedt a pénzügyi piacokon a hír, hogy Ven Csia-pao kínai miniszterelnök fontos bejelentésre készül: Peking megemeli azt az amúgy is irdatlan összeget, amit a gazdaság élénkítésére fordít. A világkapitalizmus fellegváraiból minden sóvár tekintet a Nagy Népi Gyűlés épülete felé fordult, a tőzsdei mutatók emelkedésnek indultak. Mindjárt zuhanásba váltottak azonban, amikor a miniszterelnök tudatta a képviselőkkel, hogy marad az 585 milliárd dolláros kétéves terv, amelytől azt remélik, hogy a növekedési mutató nem süllyed nyolc százalék alá. Ekkora növekedést Olaszország tíz év alatt szokott elérni, de Kínában ez a minimum. Ugyanis évről évre új generációk tízmilliói lépnek a munkaerőpiacra, Köztük, mint a Metazin is megírta, diplomások tömegei is.
A kínai Újév ünnepe után milliók térnek vissza a városba vidéki otthonukból arra a hírre, hogy munkahelyük bezárt. Vidéken amúgy is gyakoriak a lázongások. A városból kiszoruló milliók veszedelmes helyzetet teremthetnek. A Nyugat ennek alapján abban bízott, hogy a szocialista tervgazdaság, ahol a növekedési ütem csak elhatározás kérdése, nagyobb növekedéssel válaszol, és ezzel a Nyugatot kis kisegíti. E reményben udvaroltak Pekingben hetekig Obama elnök küldöttei, köztük Hillary Clinton külügyminiszter, aki módfelett pragmatikus szellemben tárgyalt, és még véletlenül sem jutottak eszébe Tibettel kapcsolatos gondolatok. Pedig a kínai gazdaság nem tudja kirántani a válságból a világot. A Pekingben elhatározott nagy állami beruházások legfeljebb a nyersanyagszállító afrikai és latin-amerikai országokon segíthetnek igazán.
Ilyen körülmények között azonban Peking nyugodtan intézkedhet Tibet zárlatáról. Igaz, Bill Emmott, a neves brit újságíró, az Economist egykori vezető munkatársa azt írja a milánói Corriere della Serában, hogy Kína csapdahelyzetbe került Tibettel kapcsolatban. Minél inkább elnyomja ugyanis az autonómia-törekvéseket, annál mélyebb neheztelést vált ki, és annál nagyobb lesz az autonómia igénye.
A kínai vezetés dolgozik a probléma megoldásán: mint Emmott is megemlíti, Tibet területének jelentős részét a szomszédos tartományokhoz csatolta, ezen kívül pedig hanok millióit telepíti Tibetbe. A válság a jelek szerint zavartalan körülményeket teremt e tevékenységhez.