Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Putyin és a válság

2009. március 10.

A válság miatt a putyini Oroszország nem haladhat az eddigi úton. Félő azonban, hogy jobb út nincs, csak rosszabb.

A válság miatt a putyini Oroszország nem haladhat az eddigi úton. Félő azonban, hogy jobb út nincs, csak rosszabb.

Vlagyimir Putyin társadalmi szerződése arra épült, hogy a tekintélyelvű állam növekvő jövedelmet ad a lakosságnak, és újra nagyhatalommá teszi az országot. A gazdasági válság mindezt felboríthatja – írja a Foreign Policy magazinban Arkagyij Osztrovszkij, az Economist moszkvai tudósítója.

Putyin idején az oroszok kezdték ismét győztesnek látni magukat – „kezdetben a nemzetközi dalfesztiválokon, de aztán a hadszíntéren is”. Igaz, az ellenfél a kicsiny Grúzia volt, de mögötte ott látták a grúzok nagyhatalmú támogatóját, az Egyesült Államokat is.

Az égig növekvő olajárak korszakában Dmitrij Medvegyev, az új elnök már leckéztetni kezdte a világot arról, hogyan kellene átszervezni a globális pénzügyi rendszert, és arról vizionált, hogy Moszkva lesz az új központ, a rubel pedig az új tartalékvaluta. A válság kezdetén még fokozódott is ez a mámor, minthogy amerikai pénzintézetek jutottak csődhelyzetbe.

Azóta a rubel árfolyama egyharmadával csökkent, s ez már nem csupán a tartalékvaluta-szereppel kapcsolatos álmokat foszlatta szét, hanem az importot is megdrágította, márpedig a lakosság fogyasztásának felét külföldi termékek fedezik. Szakértők a reáljövedelmek gyors csökkenésére számítanak, s ezzel a putyini modell egyik tartóoszlopa minden bizonnyal kidől.

Még mindig ott van azonban a másik: a nagyhatalmi nacionalizmus, és ezért egyáltalán nem biztos, hogy a változás javulást hoz az ország helyzetében.

A hivatalos Oroszország minden rosszért Amerikát tette felelőssé, a válságtól egészen az orosz-ukrán gázháborúig. Eléggé magától értetődő volna, ha a helyzet rosszabbodására fokozódó nacionalizmussal reagálna.

A gazdaságpolitikai lehetőségek sem sokkal ígéretesebbek. A magánvállalati csődök tömege fenyeget, a legkézenfekvőbb megoldás az államosítás, s emiatt a lehető legkedvezőtlenebb megoldás alakulhat ki: az adósságot államosítják, a hasznot privatizálják az állammal jó viszonyt ápoló magáncégek.

Mindezt csak súlyosbítják az ország krónikus bajai: az alacsony hatékonyságú államapparátus, a mindent elborító korrupció, valamint az egyre idősödő, és létszámában apadó munkaerő.

Osztrovszkij nem számít nagyszabású tömegdemonstrációkra, de ha mégis bekövetkeznének, biztos benne, hogy a hatalom kíméletlenül elfojtaná őket. Ahogy decemberben történt Vlagyivosztokban, amikor több ezer autó zárta el az utakat, miután a kormány vámot vetett ki a használtgépkocsi-importra. A Távol-Keleten ezzel többszázezernyi ember munkalehetősége szűnt meg. A belügyminisztérium több ezer kilométer távolságból vezényelt oda kommandósokat, akik aztán könyörtelenül elbántak a tiltakozókkal. A kezdetben politikamentes mozgalom kormányellenes jelleget öltött, amikor kiderült, hogy a televíziók nem is tudósítottak az eseményekről.

Még leginkább a muzulmán többségű térségekben várható olyan robbanás, amely súlyos próbatétel elé állíthatja a fegyveres erőket, de Osztrovszkij ennél is veszedelmesebbnek tartja a rendszer szempontjából azt a lehetőséget, hogy az orosz elit körében üti fel a fejét az elégedetlenség. Moszkvában manapság mindennapos szóbeszéd tárgya, hogy máris vannak ilyen hangok, s hogy ezt fejezné ki a Putyin és Medvegyev közötti rivalizálás. De az elemző ettől sem vár liberális fordulatot. Súlyos tévedésnek tartja ugyanis azt a beállítást, amely szerint volt KGB-sek fojtják el a liberális népakaratot.

Putyin ma is igen népszerű, és éppen azért, mert a lakosság többsége nála is jóval kevésbé liberális.