Egy divatos elmélet szerint a nárcizmus is ludas a gazdasági válságban, mint ahogy a politikai zűrökért is felelős. A nárcisták egyre többen vannak, különösen a vezetők között. Zabolátlanságuk a politikában és a gazdaságban egyaránt károkat okoz.
„A nárcisták karizmatikus erővel tudják előmozdítani a változásokat. Sok cég látja bennük a megmentőjét, mert van víziójuk, van bennük erő és merészség. Továbbá kíméletlenek is, és ez is jól jöhet. De ha sikerrel járnak, ezek az emberek veszedelmessé válhatnak, mert túlságosan eltelnek maguktól, és úgy érzik, hogy szabad eltérniük a szabályoktól. A nárcisták beosztottainak és üzletfeleinek nagyon kell vigyázniuk, nehogy törvénytelen akciókba vonják be őket” – írja a Slate magazinban Emily Yoffe.
Egy kis nárcizmus nem a világ, sőt bizonyos mértékben természetes, de ha az ember kizárólag saját elismertetésével van elfoglalva, s ez válik személyiségének központi elemévé, az már személyiségzavar.
Kutatók bebizonyították, hogy a narcisztikus személyiségek az átlagosnál jóval gyakrabban kerülnek vezető szerepbe. Jellemzőbb rájuk az önbizalom, a bizonyítási kényszer, a hatalom akarása, mint másoknál. Ha azonban elérik céljukat, más vonásaik kerülnek előtérbe: például a szüntelen ajnároztatás igénye, és az a hajlam, hogy áthágják a másokra vonatkozó szabályokat.
„Igen, Önről van szó, kedves Rod Blagojevich” – fordul a szerző Illinois állam volt kormányzójához, aki abba bukott bele, hogy pénzért akarta áruba bocsátani az elnökké választott Barack Obama elárvult szenátori székét. Miután rajtakapták, egyik tévéműsorból a másikba ment, hogy áldozatnak mutassa be magát (az önsajnálat a nárcisták jellemző menedéke). Ahogy a New York Times megrajzolta Blagojevich arcképét, olyan szöveg született, amelyet akár a nárcizmusról szóló tankönyvből is másolhattak volna: „szinte mindenünnen elkésik, olykor lenézően bánik munkatársaival, képes káromkodni és dührohamot kapni olyan semmiségekért, mint hogy véletlenül nincs kéznél kedvenc Paul Mitchell márkájú fésűje”.
Blagojevichen kívül futólag három másik politikusról is esik említés a nárcizmus kapcsán. A Wall Street Journal egy ízben Arnold Schwarzenegger kormányzó nárcizmusának tulajdonította Kalifornia állam duzzadó költségvetési hiányát. (Mert hogy a kormányzó mindenáron el akarta nyerni a lakosság szeretetét.) A Washington Post pedig abban jelölte meg Bill Clinton egykori elnök minden bajának forrását, hogy az államfő ellenállhatatlanul vágyik az emberek csodálatára. Végül John Edwards volt szenátor, aki 2008 elején a demokrata elnökjelöltségért is versenyben volt, önnön önimádatával magyarázta, hogy megcsalta feleségét. Az ő nárcizmusáról addig sem igen lehetett kétsége senkinek, aki fésülködni látta egy tévészereplése előtt készült felvételen.
Manapság egyre több elemző véli a nárcistákban felfedezni a gazdasági válság felelőseit is. Emily Joffe a legismertebb csaló tőzsdei befektető, Bernie Madoff esetét nem ide sorolja, őt ugyanis szociopatának tartja (a két személyiségzavar közös jellemzője, hogy az ilyen ember magára nézve nem tartja érvényesnek az általános erkölcsi szabályokat). De a sajtó anélkül, hogy alaposan boncolgatná a lélektani részleteket, manapság minden hasonló magatartásformát nárcistának nevez. A Bloomberg.com kommentátora már írásának címében úgy fogalmazott, hogy „Harvardi felsőfokú üzleti diplomás nárcisták tették tönkre a Wall Streetet”.
Egyedül nem lettek volna rá képesek: kellettek hozzá azok a nárcisták, akik nyakló nélkül vettek fel rossz hiteleket. Ezeket aztán átláthatatlanul értékpapírokba csomagolták más, immár csakugyan gyakran a Harvardon végzett nárcisták, s az értékpapírokat megvették a maguknak parancsolni nem tudó befektető-nárcisták. Lehet, hogy mindenki nárcista?
A hivatalos adatok szerint a lakosságnak egy százaléka nárcista, valójában sokkal több. Csak nemigen fordulnak terapeutához, ezért nem tudni róluk. Igaz, abban sincs sok köszönet, ha kezeltetik magukat. A pszichológusok gyakori panasza ugyanis, hogy a nárcista páciens sértegeti, gyalázza, önbizalmukban megrendíti őket.