Az izlandiak a válság hatására új nemzetkép után nézhetnek. A sikeres években ugyanis a vezetők azzal áltatták a népet, hogy az izlandi ember többet ér másoknál, s a jó eredmények a különleges nemzetkarakterből fakadnak.

„A gazdasági összeomlás eredményeképp egyszeriben megerősödött az izlandi baloldal, és a választások nyomán kormányt tudott alakítani. Egyúttal elodázhatatlanná vált az izlandiak nemzeti önképének felülvizsgálata is” – állapítja meg Sumarliði Ísleifsson reykjavíki történész az Open Democracy webmagazinban.

Az izlandiak önképe mindig is arra válaszolt, ahogyan a külföld látta a szigetországot. Ez pedig óhatatlanul a különállás, a másság érzését fejlesztette ki. A középkor és a kora újkor európai utazói afféle barbár területnek tekintették Izlandot, népét civilizálatlannak, a kulturált világtól elkülönültnek ítélték. A 18. századtól kezdve romantikus árnyalatok módosították e képet: divat volt valóságos érintetlen földi paradicsomnak látni Izlandot, másfelől viszont elterjedt felfogás volt az is, hogy ez az ördög szigete. A 19. századra az előbbi kép modernizált változata hódított leginkább: eszerint az izlandiak ártatlan, nemes szívű vademberek lettek volna.

Később egyre inkább elterjedt a viking ősök nagy tetteinek híre, és az izlandiak köré legendák szövődtek. Kivált a náci Németországban tekintettek csodálattal e „romlatlan északi népre” és hazájára, a „szent északi szigetre”.

Az izlandi írók már a felvilágosodás korában váltig bizonygatták, hogy nem vad ez a nép, de aztán, ahogy enyhült a külföld megítélése, úgy erősödött a nemzeti büszkeség. A szerző egy 19. századvégi idegenforgalmi kézikönyvet idéz, amelyben például azt közlik a külföldivel, hogy Izlandnak saját irodalma van, „amely kivívta a civilizált világ csodálatát”.

A 20. század első felében a függetlenségi mozgalomnak szüksége is volt a nemzeti büszkeségre, s ezekben az évtizedekben alakult ki a modern izlandi nemzetkép, amely a szigetlakókat különleges embereknek láttatta. Izlandiak című könyvében a nemzetkarakter klasszikus bemutatója, Guðmundur Finnbogason „különlegesen jó képességű fajt, rendkívül tehetséges csoportot” lát népében, olyan emberek együttesét, akik „többre tartják a szabadságot a királyok kegyénél”, s ezért választották a zord éghajlatú szigetet lakhelyükül. A barátságtalan környezet aztán tovább edzette ezt az amúgy is nemes jellemet, s így lettek az izlandiak sokoldalúak, önellátóak, függetlenek, hidegvérűek és így tovább. Az 1944-ben kivívott függetlenség idején ez volt a legelterjedtebb nemzetkép a szigeten. De volt egy másik is: ez azt hangsúlyozta, hogy Izland korszakokkal elmaradt az élenjáró nemzetek mögött, a szegények legszegényebbike, s szinte semmit nem tud nyújtani lakóinak mindabból, ami a kultúrállamokban mindennapos valóság.

A hivatalosság persze a büszke nemzettudatot terjesztette, éspedig nemcsak otthon, hanem külföldön is. Ólafur Ragnar Grímsson államelnök, akit 2008-ban, még a válság előtt, negyedszer is újraválasztottak, 2005-ben Londonban alaposan kioktatta a briteket arról, miért oly virágzó az izlandi gazdaság: mert az izlandiak merészebbek, mégis megbízhatóbbak másoknál. Ez a beszédmód hatvan évvel ezelőtt még elment, de a 21. században meglehetősen avítt volt, és Sumarliði Ísleifsson szerint ez a fajta nemzeti önkép hozzájárult a pénzügyi összeomláshoz. Az arrogancia ugyanis érzéketlenné tesz a veszélyekre. A jövő csak akkor lesz ígéretes, ha reálisabb a nemzeti önismeret.