A brit publicista apák napja alkalmából arról panaszkodik, hogy a női egyenjogúság elismerésével megszűnt a hagyományos apaszerep: az apák második anyukákká váltak, ami megnehezíti a kamasz fiúk szocializációját.

„Nem mondhatnám, hogy alig várom már Apák Napját – főleg, ha az is olyan lesz, mint múlt vasárnap, amikor hajnali háromnegyed hatkor arra ébredtem, hogy a feleségem a könyökével bököd. Charlie, az egyéves kisfiúnk sírt, és én voltam a soros. Tapasztalatból tudtam, hogy esélyem sincs visszaaltatni, így csak abban reménykedtem, hogy sikerül levinnem a földszintre, mielőtt felveri a három testvérét. Néhány boldog percig úgy tűnt, hogy sikerült, így a kis Charlie-t letettem a játszószőnyegére, és a szemétből előkotortam a szombati Telegraphot (a nejem mindig kidobja, mielőtt még elolvashatnám). Éppen a paradicsomlevest próbáltam lekaparni a sportrovatról, amikor a kétéves Freddie jó nagyot csapott kiságyának rácsára a cumisüvegével, amitől persze hároméves nővére és négyéves bátyja is felébredt. Néhány pillanat múlva mind ott álltak előttem csokis pelyhet követelve. Mire Caroline, a feleségem felkelt, én már teljesen kikészültem, pedig még el sem kezdődött a nap” – olvastuk a konzervatív Spectatorben. Az apák napi sirám szerzője Toby Young brit publicista, a hamarosan magyarul is megjelenő Hogyan veszítsük el barátainkat... című bestseller szerzője.

A lelkiismeretes gyakorló apuka egy napjának leírása kísértetiesen hasonlít a hatvanas évek feminista szerzőinek munkáira, amelyek a házitündér és gyerekcsősz szerepébe kényszerített anyukák sanyarú sorsát mutatják be.

Bár szerzőnk a nagyobb hatás kedvéért a valóságnál alighanem sötétebb képet fest a nehéz sorsú apák mindennapjairól, ahhoz nem fér kétség, hogy az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott a férfiak családon belüli helyzete. A női egyenjogúságnak köszönhetően a nyugati országokban az apukák jóval nagyobb szerepet vállalnak a gyereknevelésben, mint a korábbi generációk tagjai. Ma már természetes, hogy az apák is mehetnek GYES-re, sőt Svédországban a törvény elő is írja, hogy valamennyi időt ők is otthon töltsenek a gyerekekkel.

A konzervatívok körében nem mindenki nézi jó szemmel ezeket a változásokat. Young szerint hovatovább ott tartunk, hogy a hagyományos családmodell melletti kiállás felér egy szélsőjobboldali párt támogatásával, de legalábbis szexizmusnak számít. Young is csak óvatosan meri bevallani, hogy miközben egyetért a női egyenjogúsággal, titkon nosztalgiával gondol vissza azokra az időkre, amikor a gyereknevelés elsősorban az anyák feladata volt.

A titkos nosztalgia hátterében nemcsak önző megfontolások állnak. Young arra hívja fel a figyelmet, hogy a hagyományos apaszerep megszűnésének a gyerekek is kárát látják. A kamasz fiúknak ugyanis fontos lenne, hogy megtanulják a tekintélytiszteletet. Young szerint egyebek között a hagyományos apai szerepmodell hiányára vezeti vissza, hogy a fiúk kisebbségbe kerültek az egyetemeken. És a hagyományos férfiszerep elsajátítására nem csak otthon, de az iskolákban sincs esély: Nagy-Britanniában már olyan súlyos hiány van férfi tanárokból, hogy egy decemberben elfogadott törvény értelmében az állásinterjúk során – ha minden más tekintetben egyenlők a jelöltek –, az iskolák előnyben részesíthetik a férfi jelentkezőket.

A feminista olvasó most megkérdezhetné, vajon Young szerint miért csak akkor van tekintélye a férfinak, ha ritkán mutatkozik a gyerek előtt.