Az amerikai alkotmány nem véd eléggé az elnöki túlhatalommal szemben. George W. Bush elnök 2001 után veszélyes kalandokba kormányozta Amerikát, de példája nem egyedülálló. A rendszer szinte csábítja az elnököket arra, hogy vészhelyzetet teremtsenek.
„Barack Obama azt ígéri, hogy visszatérünk a törvény és az alkotmány talajára, de alighanem önáltatás volna azt gondolnunk, hogy Bush elnök esete egyedi volt” – írja a Dissent magazinban Sanford Levinson texasi jogászprofesszor, akit évek óta merész eretneknek tartanak, amiért generáljavításra szorulónak tartja az alkotmányt: azt kifogásolja, hogy az alaptörvény túlságosan szabad kezet ad az elnöknek.
Ezt a tézisét igyekszik bizonyítani hat könyv elemzésével, amelyeknek közös témája az alkotmány és az elnöki hatalom viszonya. Már Clinton elnököt is heves bírálatok érték amiatt, hogy egyoldalú katonai akciókat indított külföldön. Az az igazság azonban, hogy ő sem az első volt a sorban, s az amerikai történelem legnagyobbjai is rá-rátévedtek erre az útra. Például, mint a Történetek az elnöki hatalomról című népszerű stílusban megírt könyvben olvasható, George Washington önhatalmúlag jelentette ki, hogy a szövetségi szerződés ellenére Amerika nem lép hadba Franciaország oldalán Anglia ellen. Másfélszáz évvel később Harry Truman elnök állami irányítás alá vonta az acélipart, s így akadályozta meg a vasas sztrájkot, azzal az indokkal, hogy a Koreában harcoló amerikai katonák utánpótlása elsőrendű nemzeti érdek. A legfelsőbb bíróság érvénytelenítette az elnöki rendeletet, de a hadba lépést nem, pedig az elnök nem kért hozzá kongresszusi hozzájárulást. Erre az esetre a Főparancsnok mélyponton című kétrészes mű szerzői, David J. Barron és Martin S. Lederman emlékeztetnek. A két jogászprofesszort Obama elnök beválasztotta a Fehér Ház jogi tanácsába, amelynek feladata a törvények és a rendeletek megszűrése. Levinson reméli, hogy a két férfiú nem engedi letérni az elnököt a törvényesség útjáról, s hogy az elnök választása pont ezért esett rájuk.
Csakhogy az elnöki túlhatalom miatti aggodalmak már Truman elnök előtt is megfogalmazódtak. George W. Bush második elnöksége idején jelent meg új kiadásban Clinton Rossiter 1948-ban kiadott klasszikus könyve, az Alkotmányos diktatúra, amely azt vizsgálta, hogyan reagálnak a különböző államok a válsághelyzetekre, s azt állapította meg, hogy rendszerint diktatúrával. Van azonban alkotmányellenes és alkotmányos diktatúra, s ez utóbbi jobb megoldás, kivált, ha a római példát követi.
A római diktatúra ugyanis meghatározott időre szólt, a konzuloktól jött a megbízás, amikor pedig a megadott idő lejárt, a diktátornak el kellett számolnia tetteivel. Az amerikai modell ennek egyáltalán nem felel meg. Az amerikai elnök maga mondja meg, mikor van rendkívüli válsághelyzet, a különleges hatalom nem fél évig tart, és utána nem követi elszámoltatás. Az elnökök első megbízatása idején még csak-csak gondolni kell az újraválasztásra, a második periódusban azonban ez már nem szükséges, hiszen az alkotmány kizárja a kétszeri újraválasztást.
Ráadásul, mint Bush elnök példája mutatja, már az első periódusban is érdemes rendkívüli szükséghelyzetet hirdetni, mert szerencsés esetben ez garantálhatja az újraválasztást. Jack Goldsmith harvardi professzor, a Terrorelnökség című könyv konzervatív szerzője szerint Bush elnök mindvégig kifejezetten az elnöki hatalom kiterjesztésére törekedett. Két másik kutató, Jane Mayer és Angler a Sötét oldal és a Cheney alelnöksége szerzője nem Bushra összpontosít, hanem alelnökére és annak csapatára. Levinson egyetért velük, s megjegyzi: még szerencse, hogy Bush elnök nem halt meg, különben Cheney vette volna át a stafétabotot, immár teljes államfői jogkörrel. De tévedés lenne azt hinni, hogy ő tudatosan mellőzni akarta az alkotmányt. Legjobb meggyőződése szerint járt el, s azzal érvelt, hogy az alkotmány nem korlátozza kifejezetten az elnök jogait a felsorolt jogosítványokra.
Levinson szerint Obama elnök sem távolodott el messzire az „alkotmányos diktátor” szerepkörétől, hiszen nem kért felhatalmazást a törvényhozástól az afganisztáni háború kiterjesztéséhez (a szerző valószínűleg a pakisztáni területen végrehajtott légitámadásokra gondol). Ez is arra enged következtetni, hogy rendszerhibáról van szó. Az elnök nem független személyiség, mint a kezdet kezdetén gondolhatták, hanem pártpolitikus. De egészen szélsőséges esetektől eltekintve még pártjának képviselői sem képesek eltávolítani.
„El kellene gondolkodnunk azon, hogy mai politikai rendszerünk meg tud-e óvni bennünket a Bush-példa megismétlődésétől” – vonja le a tanulságot Levinson.