Noam Chomsky, a kapitalizmus erkölcstelenségének legismertebb mai ostorozója a vizet prédikáló, de bort ivó próféták közé tartozik. A baloldalt régóta képmutatással vádoló szerző leleplezi, hogyan vonja ki Chomsky magas jövedelmét az adó alól.

„Chomsky a vagyonadó híve, és a jövedelmek nagyarányú újraelosztását hirdeti, kivéve, ha a saját vagyonáról van szó. Miért is engedné, hogy holmi radikális politikai megfontolások zavarják meg a racionális vagyongazdálkodásban” – gúnyolódik a konzervatív Hoover Intézet honlapján Peter Schweizer, a Bush-dinasztia életrajzírója, aki könyvet jelentetett meg arról, hogy a baloldali liberalizmus szükségképpen képmutatóvá teszi híveit. Tételét neves baloldaliak példájával illusztrálja, s a honlapon a Chomskyról szóló fejezet olvasható.

Chomsky a baloldali radikalizmus vezéralakja, s mint ilyen, hevesen támadja a nyugati adórendszereket, minthogy lehetővé teszik az adóelkerülést, de csak a gazdagoknak. Például amikor az utóbbiak kivonják az alapítványaikra költött pénzt az adó alól. Ám Chomsky is több mint kétmillió dolláros alapítványt hozott létre, miután egy igen előkelő adótanácsadó céggel konzultált. A két kurátor az adótanácsadó és Chomsky leánya. A szerző nem volt rest, megkérdezte Chomskytól, nem mondanak-e ellent tettei az elméletének, s azt a választ kapta, hogy ő csak a gyermekeinek és az unokáinak tesz félre pénzt, ami pedig nem szégyen. A következő kérdés persze úgy hangzott, hogy vajon mások esetében ugyanez mégis miért szégyen, de erre is volt válasz: Chomsky és családja igyekszik segíteni a szenvedőkön.

A New Statesmanben már az évezred elején megírták Chomskyról, hogy kezd piaci áruvá válni, és maga is annak a kapitalista piacnak a szereplője, amelyet oly nagyon kárhoztat. Schweizer három üzletágra osztja Chomsky tevékenységét. Először is évente több tucatnyi előadást tart. Korábban 9000 dollárért darabját, de a 2001-es terrormerényletek után, a növekvő keresletet kihasználva 12 000-re emelte a tarifát. A szerző emiatt a háború vámszedőjének minősíti. Ha valaki nem jut be az előadásaira, az előtt is nyitva áll a második üzletág: az internet és a kereskedelemben árusított CD-k. Chomsky elméletben élesen ellenzi a szellemi tulajdon védelmét, mert a protekcionizmus egy formáját látja benne, amiből a szegények mit sem profitálnak. Például helyeselné, ha a gyógyszergyárak nem szedhetnének jogdíjat új gyógyszereik után. Hiszen akkor bárki gyárthatná őket, és olcsóbb lenne a gyógyulás. Ő maga azonban honlapján figyelmeztet, hogy az ott elérhető szöveg és hanganyag a szerző kizárólagos tulajdona, és nem használható fel szabadon. Egy előadás 75 cent ellenében megtekinthető. Viszont továbbadásra, alvállalkozói díj fejében, bárki megszerezheti az előadások anyagát. Ha valakinek több kell, megvásárolhatja az előadások részleteiből készített DVD-változatot 12 dollárért.

A legtöbb pénzt azonban a könyvek hozzák. Chomsky neve a legjobb márkajelzés, előadásait, interjúit két feldlap közé fűzik, máris kész a mű, s veszik, mint  a cukrot. Különösen külföldön. Egyes könyveinek szerzői jogát Chomsky gyermekeire hagyta, mert így a jövedelem alacsonyabb adósávba kerül.

A kapitalizmus mindenre elszánt ellenfele megtakarításait nem államkötvénybe fekteti, hanem olyan tőzsdei alapokba, amelyeknek portfóliójában Chomsky írásaiban negatív példa gyanánt szereplő cégek egész sorának részvényei szerepelnek. Olajtársaságok, hadiipari cégek, gyógyszergyárak és más hasonlók papírjai. A szerző erre vonatkozó kérdésére Chomsky úgy felelt, hogy ha az ember nem akar egy hegyi kunyhóba költözni, akkor nem szakadhat el a kapitalizmustól. Pedig tudnia kell – írja Schweizer –,­ hogy vannak olyan alapok, amelyek zöld iparágakba vagy társadalmi felelősséget gyakorló cégekbe fektetik a pénzt. Csak hát nem ezeken az értékpapírokon van a legnagyobb haszon.