Azok a politikusok, akik a szegények jótevőinek hiszik magukat, valójában tönkreteszik országukat, s a legtöbbet éppen a szegényeknek ártanak.

„Nem véletlen, hogy a bölcsőtől a sírig gondoskodó jóléti állam prókátorai mind Julius Nyerere nagy csodálói közé tartoztak” – olvassuk a City Journalben  Theodore Dalrymple, a harcos liberális publicista tollából.

Dalrymple a nyolcvanas években orvosként járt Tanzániában, ahol akkor már negyed százada Julius Nyerere államelnök igen lesújtó eredménnyel próbálkozott meg az afrikai szocializmussal. A kávéexportra alapozott mezőgazdaságot erőszakkal kollektivizálta, a külkereskedelmet pedig állami irányítás alá vonta. Ezután nemhogy más növények termesztése fejlődött volna, de még a kávékivitel is csökkent. Az ország hamarosan élelmiszersegélyre szorult, és ennek intézésére aztán hatalmas hivatali apparátus jött létre. Voltaképp Tanzánia legnagyobb exportcikke a segélyek iránti kérelemtömeg lett. Az apparátus – mint Afrikában másutt is – természetesen abban volt érdekelt, hogy az ország magatehetetlen maradjon, különben nem lenne szükség a segélyekre. Az egyszerű emberek pedig látták, hogy ha gondoskodni akarnak gyermekeikről, akkor arra kell törekedniük, hogy csemetéik bekerüljenek a segélyosztó apparátusba.

Dalrymple különben is igen nehezen kezelhetőnek tartja a szegénység fogalmát. Tanzánia előtt egy kis csendes óceáni szigeten szolgált, s ott az önellátó és cserekereskedelmet folytató emberek meglehetős elégedettségben éltek. Egy közeli szigeten viszont a függetlenné váló helybéliek foszfátbányához jutottak, s többé nem kellett dolgozniuk. Nem boldogabbak lettek tőle, hanem kövérebbek és cukorbetegek.

Manapság azt szokás szegénynek nevezni, aki az egy főre eső átlagos jövedelem felénél kevesebből él. Eszerint azonban előfordulhat, hogy hiába nő mindenkinek az életszínvonala, statisztikailag egyre több lesz mégis a szegény. Márpedig aki szegény, azt a baloldaliak szerint azonnal segélyezni kell. Ezzel mindjárt mentesítik is az illetőt attól, hogy tegyen valamit magáért és a családjáért. E nagy jóság mögött Dalrymple, a pszichiáter szerint valójában a szegények megvetése húzódik meg. A szegénypártiak ugyanis azt gondolják a szegény emberről, hogy képtelen segíteni magán.

Mondanunk sem kell, hogy Dalrymple korántsem öncélúan emlegeti Tanzániát és a csendes-óceáni szigetvilágot. Úgy látja, hogy Nagy-Britanniában nagyon is hasonló folyamatok játszódtak le az elmúlt évtizedekben.

Az állam adja ma a közoktatás és az egészségügyi ellátás javát, az ennek megfelelő alacsony szolgáltatási színvonalon és az ezzel járó magas adókért. Nem véletlen, hogy az ország pénzügyi válsághelyzetbe került.

„Valamikor az a mondás járta, hogy az antiszemitizmus az ostobák szocializmusa. Ma azt mondhatnánk – zárja fejtegetését Dalrymple –, hogy a szocializmus az ostobák antiszemitizmusa.”