Miért uralja a Nyugat a világot? Nem biológiai, nem is kulturális vagy vallási okokból, hanem a földrajz szeszélye folytán. Ezt nem cáfolja, hogy a Nyugat uralma csupán két-háromszáz éve tart, és nem marad fenn örökké.

„A földrajz meghatározó szerepe akkor lenne nyilvánvaló, ha a Nyugat kezdettől fogva őrizné vezető helyét. Márpedig nem így van” – hozza zavarba az olvasót a History Today hasábjain Ian Morris, a Stanford történelmet és régészetet tanító oktatója, miután már cikkének címében a földrajzi fekvést nevezi meg a Nyugat vezető szerepének okául, nem az emberi magatartást.

Sokak szerint a Nyugat vezető szerepe örök, de olyan kutatók is akadnak, akik szerint csak futó epizód a kínai elsőség évezredes történetében. Morris szerint viszont sem Keleten, sem Nyugaton nincs semmi, ami ilyesfajta eleve elrendelt vezető szerepet alapozna meg. Az emberi nem egységes, a különbségek a bőr felszínén maradnak, de amelyik mélyebben jelentkezik, például hogy mely népek nem képesek lebontani a tejcukrot, az sem sokat nyom a latba a világuralom dolgában.

A kultúra, a vallás és a tudomány fejlett változatai is nagyjából egymástól függetlenül jelentek meg a világ különféle tájain. Már ahol egyáltalán elkezdődött a földművelés és az állattenyésztés, vagyis a mérsékelt égövben, ahol a jégkorszak után nagy magvú vad gabonafajták, és nyomukban könnyen háziasítható legelő emlősök szaporodtak el. Még a reneszánsz sem kizárólagos európai találmány: Kínában Sen Kua már négyszáz évvel korábban olyan műveket alkotott a matematikától az orvostudományig, a zenétől a meteorológiáig, hogy „Leonardónak szeme-szája elállt volna”.

Kína egy földrajzi tényező miatt maradt le mégis. Arról van szó, hogy Amerikát európaiak fedezték fel, holott Kína jóval nagyobb hajókkal rendelkezett: csakhogy Amerika közelebb volt Európához. Felfedezése után az óceáni hajózás döntő szerepet játszott a gazdasági életben, és Morris ezzel magyarázza előbb a két ibériai királyság, majd Anglia kiemelkedését: ismét egy földrajzi tényező döntött.

Az 1800-as évekre „a tudomány és az atlanti gazdaság fejlődése együttesen tette vonzóvá a gépesítést”. És mivel a szén Angliában könnyen hozzáférhető volt, az ipari forradalom a szigetországban valósult meg. Az eredmény az életszínvonal emelkedése, a születésszám növekedése, s ezzel, illetve az ipari fejlődéssel összefüggésben a korábbinál nagyobb katonai erő. Ez az erő tört be Kínába és Japánba, hogy bevezesse a Nyugat uralmának évszázadait.

Most kellene megmagyarázni, mi köze a földrajznak ahhoz, hogy a 20. században Amerika átvette Angliától a vezető szerepet, de Morris csak annyit közöl, hogy Nagy-Britannia „bevonta Amerikát a globális gazdasági magtérségbe”.

A második világháborút követően aztán Amerika vonta be Japánt, az ázsiai kis tigriseket, utóbb pedig Kínát is. És Morris szerint az eredmény ezúttal is őrségváltás lesz. Ha a 20. századra jellemző sebességgel folytatódnak a változások, akkor a század végére köszönt be a keleti uralom, de ha tovább gyorsulnak, ahogy eddig is, akkor már 2050-re.

Morris annyi vigaszt nyújt, hogy a földrajz meghatározó jelentőségű ugyan, de a társadalom változásai nyomán csökken a jelentősége. Manapság a világ egyre zsugorodik, a fő kihívások mindenütt ugyanazok: az éghajlatváltozás, az atomfegyver, a migráció, a vízellátás és így tovább. „Mire a Kelet átveszi a vezető szerepet, a földrajznak alig lesz jelentősége, s az a kérdés, hogy miért is a Kelet uralkodik, édeskeveset fog számítani.”